A Magyarországnak nyújtandó IMF-EU hitel feltételeiről már jelentek meg találgatások, véleményem szerint azonban a legtisztább képet akkor alkothatjuk hazánk IMF jövőjével kapcsolatban, ha figyelemmel kísérjük a már szerződött országokban végbemenő folyamatokat.

A hasonló nehézségekkel küzdő országok problémáira valószínűleg az IMF is hasonló megoldásokat fog keresni, különösen akkor, ha a meghatározónak tartott gazdasági mutatók látszólag igazolják azokat.

A Fidesz-KDNP kormány megszorító intézkedései nem hozták meg a hozzájuk fűzött eredményeket - a fő célkitűzésként meghatározott államadósság-csökkentés is látványos kudarcba fulladt - további kiadáscsökkentő, és bevételnövelő intézkedésekre lehet számítani az IMF feltételei között is. 

Romániában, az európai átlaghoz viszonyítva már 2009 előtt is a költségvetés meglehetősen alacsony hányada jutott az egészségügyi kiadásokra, az IMF azonban további lefaragásokat határozott meg. Az eredmény ismert.

A magyar egészségügy forráshiányának a megnyilvánulásaival már azok a szerencsések is nap mint nap szembesülhetnek a média a közvetítésével, akik személyesen nem érintettek. Az intézmények alulfinanszírozottsága, az alulfizetett, menekülő orvosok, sehova nem vezető bértárgyalások, végeláthatatlan várólisták, és az egyre ijesztőbb kényszermegoldások. A fizetős egészségügy már a levegőben lóg, egyelőre még csak önkéntes formában, a személyes hozzájárulás segítségével, a várolistákon lehetne előrébb jutni.

Ha Romániához hasonlóan az IMF további lefaragásokat lát szükségesnek, az belátható időn belül az társadalombiztosítási alapon működő egészségügyi szolgáltatások ellehetetlenüléséhez fog vezetni.

További aggodalomra ad okot egy tavaly év végi csendes törvénymódosítás, amely első ránézésre jelentéktelennek tűnhet, de közgazdászok szerint komoly következményei lehetnek az egészségügy finanszírozásának tekintetében.

Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem Menedzserképző Intézetének oktatója is figyelemre méltó változtatásként értelmezi a módosítást. Az egészségügyi közgazdász lapunknak azt mondja, az egészségügy változásai furcsa láncolattá állnak össze. "Miközben az egészségügy költségvetését gyakorlatilag befagyasztják, és miközben elindul a szolgáltatói oldal államosítása, illetve a tb-alapokat is végleg beleolvasztják a költségvetésbe, ezzel a passzussal lehetővé teszik a magánbiztosítók erőteljes piaci megjelenését a leharcolt szektorban." - A Fidesz fű alatt hozza be a magánbiztosítókat? - HVG

 A állami társdalombiztosítás rendszere nemzetközi szinten is a célkeresztbe került, az S&P hitelminősítő 2015-től több G20 ország leminősítését is kilátásba helyezte a növekvő egészségügyi, és szociális kiadások miatt. Megelőlegezem, hogy a szükséges struktúrális átalakítások keretein belül kizárólag a magánbiztosítókra alapozott modellt tartják majd szalonképesnek a minősítők. Ha az egészségügy magánosítása európai trenddé fajul, az Magyarországgal szemben is elvárásokat fog támasztani.

Egy barátom hívta fel a figyelmem Szelényi Iván, Az argentín modell című írására amely a HVG-ben jelent meg még januárban. Szelényi professzor párhuzamba állítja az argentín államcsőd bizonyos eseményeit a magyar történésekkel, és arra a következtetésre jut, hogy Orbán Viktornak és szűk körének van egy régóta dédelgetett mesterterve, amelynek keretein belül tudatosan az államcsődre játszanak.

Szerintem ez a feltételezés egyáltalán nem állja meg a helyét, és ezt a kormány az IMF, valamint Brüsszel irányába tanúsított hirtelen kompromisszumkészsége kétségtelenül bizonyít.

A mesterterv-elmélet azonban a forradalmi hátraarcra vonatkozó fejlemények ismerete nélkül sem hangzott túl életszerűnek.

"Argentína már a kilencvenes években egyre súlyosbodó gazdasági problémákkal küszködött. Nőtt a költségvetési hiánya és az államadóssága. 2001-ben a Standard & Poor's bóvlira értékelte az államkötvényeit. A történet idáig félelmetesen hasonlít a magyar eseményekhez."

Azt gondolom, ezek a jelenségek Magyarországon kívül még számos egyéb országra is jellemzők, hiba lenne a szándékos államcsőd jeleiként értékelni őket. Félelmetes hasonlóságról -ebben az értelemben- nem beszélhetünk.

A párhuzamok ezzel véget is értek, mestertervre utaló jelek azonban még akadnak, legalábbis Szelényi írásában.

Szerinte az egyik jel az időzített államcsőd felelősségének áthárítására történt előkészületekben található:

"Az egyik fő feladat tehát az volt, s ma is az, hogy a csődért a választópolgárok ne a Fideszt, hanem a korábbi kormányokat, a nemzetközi szervezeteket, az EU-t, a bankokat, a multinacionális nemzetközi tőkét tegyék felelőssé.

A bűnbakkeresés már a választási kampány idején megindult: „elszámoltatás” volt a neve. Először azt hihette a nyájas közönség, hogy az elszámoltatás a korrupcióval való leszámolást célozza, de hamarosan kiderült, a korábbi kormányok miniszterelnökeit és pénzügyminisztereit akarják elszámoltatni."

Véleményem szerint az elszámoltatás ígérete a választók igényeire adott kelletlen válasz, inkább kampányfogásról, és politikai propagandáról van szó mint az ellenzék prominens alakjait komolyan veszélyeztető fenyegetésről, annak ellenére, hogy az előző kormányok tisztségviselőinek megkérdőjelezhetetlen a szerepe jelenlegi helyzet kialakulásában.

"A Fidesz-kormány másik – sokak szerint esztelen, de az általam vázolt mestertervbe jól illeszkedő – intézkedése a svájci frankban felvett kölcsönök forintra váltási lehetősége volt. Ha az államcsőd bekövetkezne, azok lennének a legnagyobb vesztesek, akik idegen valutában vannak eladósodva."

Kétségtelen, hogy az inflációt magában hordozó államcsőd esetén a devizahitelesek a legnagyobb vesztesek közé tartoznának, azonban azt gondolom, hogy ennek a problémának a kezelése nem korlátozódhat egy szándékos államcsőd esetére. A devizahiteles kérdés megoldása társadalmi, és gazdasági szükségszerűség, és minden olyan politikai erőnek az elemi érdeke, amely a kormányzást a legkisebb mértékben is komolyan gondolja. A módszerek természetesen vitatottak, és vitathatók.

Szelényi professzor a szándékos államcsőd jeleinek kutatása közben megfeledkezett néhány alapvető törvényszerűségről.

A politikai elit lévő tagjainak az elemi érdeke a hatalommal járó privilégiumok megőrzése. Egy államcsőd, legyen az szándékos, vagy csak a gazdasági folyamatok következménye, nagy valószínűséggel az aktuális politikai vezetés bukásához, a kormánypárt hosszútávú népszerűtlenségéhez, politikai öngyilkossághoz vezet. Talán emlékszik még a professzor úr az argentín elnök helikopteres menekülésére.

Az államcsőd esetén kormányzó erő rövidesen elveszítené a hatalmát, a csőd utáni időszakra szövögetett tervek ezáltal teljesen értelmetlenek, a gazdaság újáépítésében biztosan nem lenne alkalmuk részt venni.

Egy ilyen tervnek annyi értelme lenne csak mintha valaki szándékosan lépne egy teherautó elé azért, hogy a biztosításból befolyó összegből új kerékpárt vásároljon magának.

És ha már a csőd utáni időszaknál tartunk:

"A peso leértékelése és az így indukált infláció – a külföldi tőke átmeneti menekülése ellenére – nem mellesleg a gazdag ásványi vagyonra és erős mezőgazdaságra építő argentin gazdaság gyors növekedéséhez vezetett, mivel versenyképessé tette az ország exportját."

 Az erős argentín mezőgazdasággal ellentétben Magyarország sajnos néhány alapvető élelmiszerből is importra szorul, amelyet jelentősen megdrágítana az inflálódó forint. Valutáért exportálható említésre méltó ásványkincskészletekről nincs tudomásom, az argentín típusú növekedés kizárt.

Mindenki szeretné azt hinni, hogy a kormánynak határozott terve van az elkövetkező időszakra - még ha ez nem is egy önkéntes államcsőd -, de a jelek inkább arra utalnak amit Szelényi professzor éppen cáfolni próbál: tervek nincsenek csak az "irracionális őrültek kapkodása".

Korábban már több bejegyzésben is utaltam, hogy az Egyesült Államokból érkező makrogazdasági adatokat érdemes óvatosan kezelni. Egyes elemzők hajlamosak néhány új gyorséttermi munkahely létrehozása következtében fellendülő gazdaságot vízionálni, nem is beszélve az állam által szolgáltatott adatok hitelességéről, különös tekintettel az elnökválasztási kampányra.

Pénteken az Egyesült Államokból érkezett meglepően kedvező munkaügyi adatok tartották lázban a tőzsdéket.

Rendkívül jó adat érkezett a délután folyamán az USA-ból. A várt 125 ezer főnél jóval többet, 243 ezer főt tett ki januárban a nem-mezőgazdasági új munkahelyek számának bővülése az Egyesült Államokban, míg a munkanélküliségi ráta a várt 8,5%-os stagnálás helyett 8,3%-ra csökkent. A 243 ezer fős januári bővülés tavaly április óta a legnagyobb havi növekedést jelenti, a 8,3%-os munkanélküliségi ráta 2009 február óta a legalacsonyabb. Portfolio - Rendkívül jó adat jött Amerikából - Rángatják a piacokat

A jó hírek nyomán 11 éve nem látott magaslatokig szárnyalt a NASDAQ, a kitörő optimizbusból még a magyar börzére is jutott. A 243000 új munkahely azonban színtiszta spekuláció.

A mainstream gazdasági újságírók és elemzők az esetek többségében, csak átveszik a sajtóközleményeket, nagyon kevesen kérdőjelezik meg a bennük rejlő adatok hitelességét.

Az USA munkaügyi statisztikai hivatala a BLS (Bureau of Labour for Statistics) a havi munkanélküliségi adatok tekintetében két adatsort hoz nyilvánosságra, ezek közül azonban csak az egyik kerül a címoldalakra. A BLS jelentése a nem-mezőgazdasági munkahelyek számának változását szezonálisan kiigazítva, illetve a szezonális kiigazítások nélkül is tartalmazza, a média az előbbire helyezi a hangsúlyt.

A szezonálisan kiigazított adatok szerint 243000-rel bővült a nem-mezőgazdasági foglalkoztatás januárban, a szezonális kiigazítások nélküli adatok alapján azonban úgy tűnik, hogy 2689000 munkahely megszűnt. ( Lásd itt, B-1. táblázat első sora, total nonfarm.) Ez azt jelenti, hogy 2932000 új munkahely nem más mint egyszerű statisztikai feltételezés, amely elsősorban a szezonális kiigazításoknak köszönhető.

A szezonális kiigazítások a munkaügyi adatokban nem számítanak szenzációnak, és az sem, hogy ezek a kiigazítások januárban a legnagyobb mértékűek. Az kiigazítások mértékének meghatározásához szükséges képletet azonban BLS munkatársain kívül nem sokan ismerik, ami lehetetlenné teszi az adatok ellenőrzését.

Idén a januári kiigazítások keretében a BLS 2146000 új munkahelyet adott az alapszámaihoz, (a szezonálisan kiigazított, és nem kiigazított januári adatok különbsége) ennek a végeredménye lett a 243000-res bővülés. Az elmúlt három év januári kiigazítási számainak átlaga 2035000. Ha az ismeretlen recept alapján kifőzött szezonális kiigazítás összege akár csak 5%-kal alacsonyabb lett volna, a frissen nyilvánosságra hozott adatok már korántsem lennének ennyire impozánsak, és a tőzsdék is egészen más módon reagáltak volna. Nem is beszélve azokról az elemzőkről, akik a meglehetősen kétes eredetű, bizonytalan alapokon nyugvó statisztikák alapján már az amerikai gazdaság fellendüléséről, és a munkahelyek számának gyorsuló bővüléséről cikkeztek.

Obamának jól jönnek a pozitív adatok.

A Malév az éveken át tartó kínlódás után végleg földet ért. A landolás nem sikerült túl elegánsra, a taps minden bizonnyal elmarad.

Azt, hogy konkrétan milyen események vezettek idáig már sokan részletesen megírták, én ebbe nem vágok most bele. A véleményem szerint a Malév, az összes többi állami közlekedési vállalat betegségeit magában hordozta. Miközben egy vállalatként próbált a piaci körülmények között üzletszerű működést szimulálni, gyakorlatilag egy praktikus kádermelegedő szerepét töltötte be, a utasokon, és a bőröndjeiken kívül, egy pártállami stílusú bürokrata-tápláléklánc terheit is a nyakán kellett cipelnie.

A BKV-hoz, és a MÁV-hoz hasonlóan a haszonnal üzemeltethető szolgáltatásokat kiszervezték maguknak, vagy a rövidtávú bevételek érdekében eladták az illetékesek.  Felelősök? Ugyan már, demokrácia van, itt nincsenek felelősök, illetve ha vannak azok mindig a éppen másik frakcióban ülnek.

A különbség a többi állami közlekedési vállalat és a Malév között talán csak az, hogy az utóbbi nem nélkülözhetetlen a csődje miatt nem áll meg az élet az országban, amíg lesz repülőtér, és utas addig lesz aki elvigye, a konkurrensek alig várják, hogy lecsapjanak a Malév hült helyére.

Én személy szerint nehezen tudnám összeszámolni, hogy hányszor repültem az elmúlt 10 év alatt, és azt sem tudnám kapásból felsorolni, hogy milyen társaságokkal, az azonban biztos, hogy a Malév nem volt közöttük. Nem azért mert volt valami ellenérzésem a magyar légitársasággal szemben, egyszerűen mindig volt jobb megoldás.

A Malév "sikeres" privatizációjával sokan nagyon jól jártak, a tranzakció egyetlen vesztesei a magyar adófizetők voltak. A repülőtér 2005-ös magánosítása pedig jól jellemzi a magyar állami cégekben uralkodó állapotokat. Az új tulajdonos 80 felesleges munkavállalót talált, menedzsereket, és adminisztrátorokat.

A nemzeti légitársaságot már a kilencvenes évek végén, az első privatizációs kísérletek sikertelensége után fel kellet volna számolni. A folyamatosan veszteséget produkáló magyar légitársaság csak annyi büszkeséget adhat mint egy 10%-os kezdőrészlettel, svájci frank alapon elhozott Skoda Octavia a gazdájának.

Orbán Viktor tegnapi nyilatkozata szerint nem lehetetlen az újraindulás, és Völner Pál is elképzelhetőnek tartja egy új nemzeti légitársaság létrehozását. Szerintem ezeknek a feltételezéseknek nincs realitása, valószínűleg azoknak próbálnak vigaszt nyújtani a nyilatkozatokkal, akik önérzetükben sértettnek érzik magukat a Malév megszűnése miatt. Szerintem felesleges ezt erőltetni. Akik pedig Brüsszelre mutogatnak, a vádaskodás helyett inkább köszönjék meg nekik, rengeteg felesleges kiadástól szabadították meg a magyar adófizetőket.

Egy tisztességes temetést, egy szervezettebb elmúlást azért megérdemelt volna a Malév, és azok az utasok, akik jegyet váltottak a járataikra, és tegnap kényszeredetten toporogtak a ravatalánál.

Itt szavazhatsz, hogy szerinted szükség van-e nemzeti légitársaságra.

A zombi-adós kifejezéssel tegnap ismerkedtem meg a Big Picture jóvoltából. A viszonylag újkeletű kifejezés olyan személyt jelöl aki az adósságát, belátható időn belül képtelen visszafizetni, a törlesztőrészletek szinte csak a kamatterheket fedezik. Az adósság jelentős mértékben nem csökken, hosszú éveken, évtizedeken keresztül csak kamatokat, és a hitel egyéb járulékos költségeit fizeti. A zombi-adós motivációit, cselekedeteit erőteljesen befolyásolják a hitel visszafizetésére irányuló törekvései.

A fogalom talán még nem terjedt el Magyarországon, de a jelenség - részben a devizahiteleknek köszönhetően - sajnos már nem ismeretlen, még akkor sem ha ez nem feltétlenül tudatosodott minden érintettben. Gyakran találkoztam olyan panaszokkal a különböző blogokon ahol az ügyfél a bank kompromisszumkészsége, és hozzáállása alapján úgy érezte mintha a hitelezői nem is lennének érdekeltek az adóssága visszafizetésében. Ebben semmi meglepő nincs. A hiteleket folyósító pénzintézetek abban érdekeltek, hogy az adósok minnél hosszabb ideig, minél több kamatot fizessenek.

Ha módjukban állna valószínűleg már az általános iskolákat is hitelkártyákkal árasztanák el, a kisdiákok felelőtlenségének biztos tudatában.

A zombi-adósok kifejezés azt hiszem, hogy további lehetőségeket is rejt magában. A Zombi-államok fogalma olyan országokat jelölhetne amelyek jó ügyfélként eleget tesznek a fizetési kötelezettségeiknek, az államadósságuk azonban nem csökken, sőt évről-évre növekszik, és a fennálló adósságuk kiegyenlítése reménytelen.

A egyre tekintélyesebb adósság egy bizonyos szint felett már meghatározó erejűvé válik a kormány gazdaságpolitikájára nézve, a döntéseket egyre inkább a fizetőképesség megőrzésének az egyre bonyolultabb feladata motiválja.

Az új, és megújított hitelekre, az állampapír aukciókra nem állami beruházások érdekében, hanem az adósság újrafinanszírozásának kényszere miatt van szükség. Az adókból befolyó bevételeket nem az állami szolgáltatások működtetésére, vagy fejlesztésére fordítják, az adófizetők az államadósságot törlesztik. A zombi-adófizetők.

JDR via Flickr

A bankóprés tovább zakatol:

"Az első aukción felvett csaknem 500 milliárd euró kétszeresét is igénybe vehetik az euróövezeti bankok az Európai Központi Bank (ECB) olcsó, hosszú távú likviditási programjának következő, februári folyósítása során - írta banki előrejelzéseket idézve a keddi Financial Times." - Napi Gazdaság

December végén 489.19 milliárd frissen nyomott eurót bocsátott a bankok rendelkezésére az Európai Központi Bank, és ezt februárban várhatóan megduplázza.

Az ECB mellett az amerikai jegybank, a FED, szeptemberben, és decemberben is gyorssegélyt nyújtott az európai bankoknak, kedvező kamatozású dollárhitelek keretein belül.

Peat Bakke via Flickr

A Napi Gazdaság szerint a bejelentés még a londoni elemzőket is meglepte, akik 200-300 milliárd eurós "likviditásnövelésre" számítottak.

A váratlan akció szeintem azt jelzi, hogy lemondtak Görögországról, és az ECB a bankokat akarja felvértezni az államcsőd várható következményeivel szemben.

Az óriási visszhangot kiváltó internetes tiltakozás miatt a szenátorok és Obama átértékelték a véleményüket, és visszatáncoltak a SOPA, és a PIPA támogatásától

Az internet legyőzte a SOPA-t, írta az Index január 16-án, de a törvénytervezet fő szponzorának számító Hollywood nem adja fel könnyedén, és a zsarolással próbálkozik.

Chris Dodd egykori demokrata szenátor a köz szolgálatával eltöltött kemény évek után,  lobbizásra adta a fejét, az Amerikai Mozgókép Szövetség (MPAA) elnökeként szerény 1.2 millió dollárt visz haza évente. A Fox hírcsatornának adott interjújában a támogatások megvonásával  fenyegette meg Obama elnököt, és a tervezet mögül kihátráló szenátorokat.

Nem titok, hogy Hollywood erőteljes és hatékony lobbitevékenységgel befolyásolja a washingtoni törvényhozókat, de a vesztegetés nyílt beismerése sokakat megbotránkoztatott, és egy pillanatra bepillantást enged az amerikai demokratikus törvényhozási folyamatok bugyraiba.

" Őszintén szólva, azoknak akik Hollywood támogatására számítanak meg kell érteniük, hogy a filmipar nagyon alaposan figyelemmel követi, hogy kik azok akik kiállnak melletük amikor a munkájuk veszélyben forog..... Ne kérj arra, hogy kiállítsak egy csekket amikor azt gondolod, hogy a te megélhetésed forog kockán, hogy azután ne szentelj figyelmet rám amikor az enyém van veszélyben. Figyelmeztetnék mindenkit, hogy mivel a hollywoodi közösség hagyományosan a Demokratákat támogatta, ne vonjanak le téves következtetéseket, azért mert megtettük a múltban, nem biztos, hogy ebben az évben is megtesszük. Ez, a jelenleg vitatott ügy egy olyan probléma amely egyenesen a filmipar szívébe hatol...."  C. Dodd

A nyilatkozat tovább korbácsolta a SOPA, és a PIPA körüli kedélyeket, és aláírásgyüjtés kezdődött egy petíció benyújtására a Fehér Házba, annak érdekében, hogy nyomozás induljon a Chris Dodd által nyíltan elismert vesztegetés felderítésére.

Aki az események kimeneteléből arra következtet, hogy a nép hangja győzedelmeskedett Hollywood mágnásai felett nagyot téved. Az történt mindössze, hogy a filmipar mogulja méltó ellenfélre találtak a növekvő anyagi lehetőségekkel, és politikai befolyással  rendelkező technológiai szektor góliátjaiban. A vitatott törvénytervezetek súlyosan sértették volna a nagy internetes cégek érdekeit, akik Obama 2008-as kampányát már hasonló mértékben támogatták mint a filmgyárosok. A két iparág összesen 9 millió dollárral segítette a Obamát, nagyjából egyenlő mértékben elosztva, az elnöknek, és szenátoroknak nyújtott nem hivatalos adományokról pedig halvány fogalmunk sem lehet.

A törvények megvásárolhatók, a képviselők a vastagabb pénztárcára szavaztak.

 IntaglibleArts via Flickr

A hétfői román állampapír aukción 2010 áprilisa óta a legalacsonyabb hozammal adtak túl a  kincstárjegyeken, négyszeres túljegyzés mellett.

A befektetőknek tetszik amit Romániában látnak.

A zavargások nem tekinthetők kifejezetten a társadalmi stabilitás, és az elégedettség  megnyilvánulásainak, de úgy látszik, hogy a befektetők, és a piacok értékelik a fejlődés irányát.

Az IMF programjainak célja a gazdasági stabilitás, és a fizetőképesség biztosítása, tekintet nélkül a szociális, és társadalmi következményekre. Az adóemeléseket, nyugdíj, és fizetéscsökkentéseket viszonylag békésen tűrő román lakosságnál az egészségügyi reformba csomagolt privatizáció borította ki az ágytálat.

A kormány távozását követelő tüntetőknek talán meglepetést okozott, de az egészségügy privativatizációja - a korábbi megszorító intézkedésekkel együtt - már a 2009-es IMF mentőcsomag feltételei között szerepelt.

Van valami paradox abban amikor olajimportőr országok embargót hirdetnek egy jelentős tartalékokkal rendelkező szállítóval szemben. Nem hiszem, hogy az iráni kormánynak komoly problémát fog okozni a készleteik értékesítése.

A kieső források pótlására az EU döntéshozói egy kényelmes, 5 hónapos időkeretet mindenesetre biztosítottak maguknak, a meglévő szerződéseket legkésőbb július 1-ig kell felmondaniuk.

Az iráni kormány azonban lehet, hogy még a határidő előtt elzárja a csapokat:

Mégis benzinárrobbanás jöhet

Napi Gazdaság

Az EU, amerikai nyomásra politikai döntést hozott egy gazdasági kérdésben, amelynek középpontjában egy olyan nukleáris fegyverkezési program áll, ami talán nem is létezik. A szankciókkal, és fenyegetőzéssel viszont mindent megtesznek annak érdekében, hogy az iráni atombomba tényleg elkészüljön.

Ryan Hageman via Flickr

Egy nemzeti valuta értékét elsősorban nem az adott ország gazdasági ereje, hanem az abba fektetett bizalom határozza meg. Az is általánosan elfogadott megállapítás, hogy a pénzmennyiség növelése - a pénznyomtatás - inflációhoz vezet.

Az Egyesült Államok monetáris politikáját meghatározó jegybenkja a FED, a recesszió ellenszerét a gazdaságélénkítésben vélte megtalálni, amelynek keretein belül dollármilliárdokat nyomtattak, és pumpáltak a gazdaságba. (QE1, QE2)

A pénzmennyiség növekedésének ütemével megegyező arányú inflációnak azonban nyoma sincs, sőt a dollár a világ egyéb valutáival szemben sem könyvelhetett el értékveszteséget. 

Az amerikai gazdaságba fektetett bizalom megítélése szubjektív, de ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a jelentősebb devizatartalékokkal rendelkező országok folyamatosan csökkenteni próbálják a tartalékaikban a dollár arányát az egyéb eszközök javára, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a bizalom már nem a régi.

A dollár ereje mindezek ellenében töretlennek látszik, és a válasz az olajban keresendő. Az olaj árának meghatározása, ilettve az olajkereskedelemi tranzakciók lebonyolítása is dollárban történik, és ez az importáló országok részéről egy mesterséges dollárkeresletet generál. Az olajimportáló országok dollárfüggők.

Ezzel a hagyománnyal néhányan már megpróbáltak szakítani. Szaddám Huszein 2000-ben az élelmiszert - olajért program elszámolását dollárról euróra módosította, a "távozása" után 2003-ban az eredeti állapotokat helyreállították. Moamer Kadhafi is a líbiai dínárt, és az aranyat preferálta az olajáért cserébe, Irán pedig 2008 februárjában indította el a saját nemzetközi kereskedelmi platformját (International Oil Bourse), ahol földgáz, kőolaj és kőolajszármazékok kereskedelmét bonyolítják többek között euróban is.

Gondolom sokaknak semmi újat nem mondtam ezzel, de úgy éreztem, hogy tartozom némi magyarázattal a tegnapi bejegyzésemmel kapcsolatban, ahol azt állítottam, hogy az Irán és India közötti aranyüzlet ellenérzést fog kiváltani a Fehér Házban.

Ahogy az várható volt hétfőn az EU is szentesítette az Iránnal szembeni olajembargót, december elején pedig az USA szenátusa hatalmazta fel az amerikai elnököt az iráni jegybankkal folytatott ügyletek szankcionálására.

Az intézkedések hivatalos célja, hogy gazdaságilag ellehetetlenítsék Iránt, ezzel kényszerítve a rezsimet az atomprogramjával kapcsolatos tárgyalások megújítására.

A teheráni jegybankkal bonyolított tranzakciók szankcionálásának csak a híre is elég volt ahhoz, hogy az iráni nemzeti valuta árfolyama meredek zuhanásnak induljon.

"A szenátus egyhangúlag hagyta jóvá a Pentagon 2012-es költségvetési tervezetéhez benyújtott módosító indítványt, amely feljogosítja Barack Obama elnököt minden olyan külföldi pénzintézet javainak befagyasztására, amelyek a kőolajipari szektorral kapcsolatos kereskedelmi tevékenység finanszírozását az iráni központi bankon keresztül intézik." - Index

exchange-rates.org

Az jegybankot sújtó indítvány szenátusi jóváhagyása után, egy beszélgetés folyamán merült fel a várható büntető intézkedések  gazdaságra gyakorolt hatásainak témája. Akkor az volt a véleményem, hogy ugyan az iráni kormány közvetlenül nem sokat tehet az USA és az EU lépései ellen, az iráni fizetőeszköz elértéktelenedését viszont aranyfedezetű bankjegyek kibocsátásával gátolhatja.

Ez nem történt meg, azonban az egyik legnagyobb olajvásárlójával sikerült megegyeznie, India ezentúl aranyrudakkal fizet az iráni olajért, és már Kína is jelezte, hogy komolyan mérlegeli a lehetőséget. Washingtonban bizonyára nem fog osztatlan sikert aratni a megállapodás.

Az előző bejegyzésemben a felsőoktatási reformot, azon belül is elsősorban az új diákhitel programot kritizáltam. A problémám ezzel kapcsolatban elsősorban az, hogy a költségvetésben súlyos kiadásként jelentkező állami finanszírozás nem szűnik meg, hanem a kamattámogatások keretein belül egy új formában jelentkezik.

Sokan úgy értelmezték a mondanivalómat, hogy én a teljes állami finanszírozást tartom előnyösnek, ez azonban nem így van. Egy államtól azt gondolom jogosan várhatjuk el, hogy az alapfokú, és középfokú oktatást biztosítsa az állampolgárai számára, a felsőoktatás alanyi joga azonban - különösen az adott gazdasági környezetben - már vitatható.

A kamattámogatásos diákhitelek rendszerét a kényszer szülte. A tandíj kifizetésére igényelt hitelek piaci kamatozás mellett óriási, gyakran visszafizethetetlen adósságá duzzadnának, veszélyeztetve a diplomások anyagi biztonságát, különösen az olyan, társadalmi szempontból fontos területeken mint például az oktatás, és az egészségügy, ahol a nem túl bőkezű állam a domináns munkáltató.

A visszafizethetetlen diákhitelek az Egyesült Államokban is egyre komolyabb problémát okoznak. Az USA diplomásainak kintlévősége mára meghaladja az országban felhalmozódott hitelkártya-adósság összegét.

A University of California diákjai a múlt héten előterjesztettek egy tervet a tandíjfizetés reformjával kapcsolatban. A javaslatuk szerint a diákok a tandíjat csak az elhelyezkedésük után kezdenék el fizetni, a jövedelmükből 5%-ot utalnának 20 éven keresztül az oktatási intézménynek.

Egy hasonló rendszer előnye hazánkban elsősorban abban jelentkezne, hogy a hitelekkel kapcsolatos jelentős kamatköltségek nem terhelnék sem a diákot, sem pedig az államot, de ezen kívül egyéb járulékos előnyök is származhatnának a radikális reformból.

Az oktatási intézményeknek érdekében állna az élet, és piacképes munkaerő képzése, mivel a saját bevételeik forognának kockán. Az úgynevezett "kamuszakok" hallgatói létszámát a saját érdekükben korlátoznák, egészen addig amíg a szakemberhiány, és az abból fakadó várható jövedelemnövekedés újra piacképessé nem teszi a képzést, vagy pedig egyszerűen kihalnának.

A kamattámogatásos rendszerrel ellentétben lehetővé válna az állami szerepvállalás folyamatos csökkentése a felsőoktatás finanszírozásából, az oktatási intézmények fokozatosan önállósodhatnának, miközben a felsőoktatás is növekvő mértékben alkalmazkodna a munkaerőpiaci igényekhez. A piac által nem realizált hiányszakmák támogatására pedig az ösztöndíjak keretein belül még maradna lehetőség.

A közalkalmazásba került diplomás esetében az államnak lehetősége lenne csökkenteni, illetve átvállalni az egyetemeknek utalt oktatási díjat az alkalmazotti jogviszony időtartamáig.

A kaliforniai diákok javaslatának a megvalósíthatatlansága a politikai akaraton kívül sajnos éppen a legfőbb előnyében, a pénzintézetek bevételét biztosító kamatköltségek kiküszöbölésében rejlik.

A diákhitelezés túl jó üzlet.

Az Standard and Poor's hétfőn lerontotta az európai stabilitási eszköz, az EFSF minősítését. Az Európa megmentése érdekében sietve összedobott stabilizációs eszközről már tettem említést korábban, a lényege nagyjából annyi, hogy a finanszírozási problémákkal súlytott euróövezeti országok államkötvényeit vásárolja fel, amelyeket saját EFSF kötvények kibocsátásából fedeznek. Az első lépések a nagy közös európai adósság kialakulása felé.

Gyakorlatilag a bóvli, és bóvliközeli kötvényeket csomagolták át az EFSF AAA besorolásába (hétfőig legalábbis) amelyeket az EU gazdaságilag még életképes államai garantáltak. Mivel a kezességet nyújtó országok közül néhányat leminősítettek, az általuk nyújtott garanciák nem bizonyulnak már elégségesnek a kitűnő besoroláshoz, az S&P szerint. A hírek szerint azonban az érdeklődés hiányában az EFSF a saják kötvényeit is vásárolja.

Sarkozy, és Merkel reményei szerint március 1-én írják majd alá az EFSF leváltására szolgáló ESM megalapítására vonatkozó új európai szerződést, amelyről bővebben itt olvashatsz.

Pénteken napvilágot láttak a felsőoktatási keretszámok, amelyek meghatározzák az intézmények állami ösztöndíjjal, vagy részösztöndíjjal támogatott tanulói létszámát, illetve az önköltséges képzés tandíjait.

Ingyen ebéd azonban senkinek sem jár, az állami támogatást élvező "szerencsés" diplomások a szabadságukkal fizetnek majd, az állam hallgatói szerződések keretében köti röghöz őket. Az ország határain belül kötelezően ledolgozott időszak a képzés időtartamától függően 6-12 év lehet.

A felsőoktatási reformok szükségességének - a hangzatos nyilatkozatok ellenére - elsősorban anyagi okai vannak, az államnak egyre komolyabb problémát okoz az oktatási rendszer finanszírozása.

A költségtérítéses viszonyba kényszerült tanulók számának növekedésével elengedhetetlenné vált egy új diákhitelrendszer kidolgozása, amely lehetővé teszi a szerényebb anyagi helyzetű továbbtanulni vágyók részvételét a felsőoktatásban.

Munkanélküli diplomások, Ram Kumar,1956

A Diákhitel 2 program elindítását január 16-án jelentette be a kormány, amelynek keretein belül a diákok évente maximum 800 ezer forint adósságot vehetnek a nyakukba, ezt az összeget kizárólag tandíjfizetésre fordíthatják.

A leendő diákhitelesek számára a jó hír az, hogy az új diákhitel kamata maximum 2% lehet. Ez a piaci kamatoknál jóval kedvezőbb konstrukció természetesen csak állami kamattámogatással jöhet létre. Az valószínű, hogy az új rendszer rövidtávon csökkenti az állam felsőoktatással kapcsolatos közvetlen kiadásait, de hosszútávon több százezer, egyre növekvő számú diákhitel kamatkülönbözetét kell majd a hiteleket folyósító pénzintézeteknek utalnia. A diákhitelek kifutási ideje akár évtizedekig is eltarthat, a kamattámogatásos megoldás fenntarthatatlan helyzetet fog teremteni. A jövőben jelentkező költségek egyelőre felbecsülhetetlenek, a felsőoktatási reform, és az új diákhitel biztos nyertesei a bankok, amelyek hasznát az állam garantálja.  

Az állami finanszírozás nem szűnik meg, csak átalakul.

A mondanivalóm számszerűsítve egy egyszerűsített példán keresztül így fest:

Tegyük fel, hogy egy leendő diplomás a tanulmányai finanszírozása érdekében 1600000 forint hitelt vesz fel a Diákhitel 2 program keretein belül.

Ez 2%-os támogatott kamattal 20 éves futamidővel körülbelül havi 8100 forintos törlesztőrészletet jelent, a diák összesen 1944000 forintot fog visszafizetni, amelyből a kamatteher 343000 forint. Ha a diákhitel 1 program kamatait vesszük alapul, ami jelenleg 8% akkor akkor az eredetileg felvett 1600000 forint kamatterhe 20 év alatt 1612000 forint. A különbözetet az 1269000 forintot a kamattámogatások keretében az állam fizeti ki. Ebben az esetben az eredeti 1600000 tandíj 1269000 forintjába kerül az adófizetőknek, és további 1944000 forintjába a diáknak, ami összesen 3213000 forint. A hitelt folyósító pénzintézet bevétele kb 1613000 forint ami szinte megegyezik a tandíj összegével. Az államnak sikerült 331000 forintot megspórolnia a diákon - ahhoz képest mintha a teljes tandíjat a költségvetés állná - miközben egy közel 2 milliós adósságot terhelt a leendő diplomásra. Gratulálok a felsőoktatási reformhoz.

Ez a rendszer gazdaságtalan, és csak a piaci kamatok összegének vagy a továbbtanulók számának drasztikus csökkenésével tartható fenn hosszútávon, azonban az is könnyen elképzelhető, hogy a következő kormányok valamelyike egyszerűen ejti majd a kamattámogatásokat.

Az FN24 tegnapi cikkében gazdasági szakértők osztották meg a gondolataikat a magyar adórendszer lehetséges változásaival kapcsolatban.

Az elemzők elképzelehetőnek tartják hogy a kormány esetleg újra megfontolja az ingatlanadó bevezetését. Én december 3-án írtam egy bejegyzést, amelyben azt állítottam, hogy az ingatlanok adóztatása valamilyen formában legkésőbb 2013-ig bevezetésre kerül, vagy az IMF segítségével, vagy anélkül.

A Valutaalap nélküli jövővel kapcsolatos találgatások azt hiszem feleslegessé váltak biztosra vehető, hogy Magyarország rövidesen újra az IMF "partnerévé" válik. Nem hazánk lesz az első azon európai országok sorában amelyek a Valutaalap védőszárnyai alá kerültek.

Az IMF közreműködését a közelmúltban igénybe vevő európai országok közül Írországban, Olaszországban, Görögországban és Romániában vezették be, emelték fel, illetve tették hatékonyabbá az ingatlanok adóztatását.

Nem állítható biztosan, hogy az IMF revizorok sugallatára módosították az ingatlanok adózására vonatkozó törvényeket, de látszólag jellemző motívuma a mentőcsomagoknak.

Ezzel kapcsolatban találtam egy lábjegyzetet az IMF, Fiscal Adjustments in IMF-Supported Programs ( Költségvetési kiigazítások az IMF-támogatott programok keretein belül) című kiadványának 7. fejezet 61. oldalán.

Chapter 7:

Fiscal Reforms in IMF-Supported Programs

"Az ingatlanadókat általában az önkormányzatok vetik ki, miközben az IMF a központi kormányzatra koncentrál. Tekintetbe véve azonban, hogy az önkormányzatok jelentős mértékű állami támogatásokban részesülnek, a központi kormányzatoknak hatalmában áll nyomást kifejteni az ingatlanok adóztatásának agresszívabb alkalmazására."

Körülbelül egy évvel ezelőtt gépeltem le először azt a meglehetősen merésznek tűnő kijelentést, hogy a 4-es metró soha nem fog elkészülni. Azt azonban én sem gondoltam volna, hogy a tervezett átadás idején talán már BKV sem lesz....

A tömegközlekedési infrastruktúra fejlesztését az elmúlt húsz év kormányai nagymértékben elhanyagolták. A folyamatosan veszteséges közlekedési vállalatoknak rendszeresen utalt adófizetői segélyek, csak a túléléshez voltak elengendőek, az összeomlás csak idő kérdése volt, amelynek  fenyegető jelei egyre sűrűbben, és nyilvánvalóbban jelentkeztek az elmúlt néhány évben. Nem állítom, hogy kizárólag az állam, vagy a főváros szűkmarkúsága vezetett idáig.

Express000 via Flickr

Talán nem a legjobb hasonlat, de a BKV lehetséges csődjével kapcsolatban nekem a hitelválságot kirobbantó amerikai ingatlanpiaci buborék jutott először eszembe.

A nyilvánosságra hozot emailek, és a bizottsági meghalgatások jegyzőkönyvei szerint a résztvevők nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a tánc hamarosan véget ér, de az üzlet  nagyon jól ment, hülyére keresték magukat az ingatlanközvetítők, a hitelközvetítők, a befeketési bankok, a hitelminősítők az építési vállalkozók, és még sokan mások. Amikor az első dominókat képező ügyfelek - akiket a saját lakás lehetőségének álmába ringattak, de már a szerződések aláírása pillanatában is hitelképtelenek voltak - megdőltek, a rendszert az állam pénzén mentették meg. Az összeomlás előtt felhalmozott magánprofit érintetlen maradt.

Nem az események sorozata, inkább a szereplők mentalitása emlékeztet a BKV ügyre.

A vállalat veztői még véletlenül sem izgatták magukat a jövővel kapcsolatban, felelősségvállalás ismeretlen fogalom volt a köreikben, és senki nem is várta el tőlük, hogy tisztában legyenek a kifejezés jelentőségével. A fizetésüket, és az év végi jutalmaikat nem befolyásolta a cég eredménysége, és okkal hihettek abban, hogy a BKV soha nem szűnhet meg, a keletkezett hiányt az állam majd valahogy kicsengeti.

Ha csak feleannyi erőfeszítést és figyelmet fordítottak volna a vállalat problémáinak a megoldásaira, mint a meglehetősen innovatív magánvagyon-gyarapítási technikák kidolgozására és kivitelezésére, már régen nem itt tartanánk.

Az öncélú, társadalmi érdekeket semmibevevő harácsolásban az aktuális kormányzatok is aktívan részt vettek, többek között úgy is, hogy a megfelelő jutalmazási (ösztönző) és büntetési (felelősségrevonási) mechanizmusok alkalmazásától nagyvonalúan eltekintettek.

Természetes, hogy mindenki a saját érdekeit tartja elsősorban szem előtt, azonban egyáltalán nem lehetetlen olyan vezetési strukturák kialakítása, ahol a személyes érdekek nem állnak ellentétben a közösség érdekeivel, ahol a javadalmazás összhangban áll a teljesítménnyel.

A BKV jelenlegi helyzetéért felelős személyek nem busszal járnak, de szerintem sokat javíthatna a helyzeten ha a tisztelt képviselő urak, köztisztviselők, és az állami közlekedési vállalatok vezetői a hivatalos ügyeik intézése közben kizárólag a tömegközlekedési eszközöket vehetnék igénybe.

thekeithhall via Flickr

2 napja találtam a Napi Gazdaság oldalán ezt a gyöngyszemet:

"A válság ellenére is növekszik az új álláshelyek száma a vállalatok egy részénél, ennek üteme azonban elmarad a felgyorsult elbocsátásokétól." - Napi Gazdaság

A cikk szerzője rendkívül kifinomult módon fogalmazza meg a munkanélküliség növekedésének kétségbevonhatatlan jelenségét. Ha az új álláshelyek számának növekedése alulmarad az elbocsátásokkal szemben az nem jelent mást mint növekvő munkanélküliséget. A bonyolult szófordulatokkal azonban sikerülhet némi pozitív felhangot csempészni az elkeserítő tények közé. Az pedig természetes, hogy a munkanélküliség eltérő mértékben érinti a különböző szektorokat.

Van azonban itt valami más is, egy olyan kifejezés amivel eddig ritkán találkoztam. A szerző a munkahelyek megszüntetése, illetve a leépítés helyett előszeretettel, és következetesen alkalmazza a "munkahelyrombolás" kifejezést.

A munkahelyrombolás ebben a kontextusban a munkahelyek megszüntetésének hátterében kivétel nélküli szándékosságot feltételez. Ezzel szemben a munkahelyek megszüntetése, - különösen válságok idején -  általában szükségszerűség következménye, gyakran a cégek túlélése érdekében meghozott fájdalmas, de elengedhetetlen döntés eredménye.

A leépítésre kényszerült vállalkozások bújtatott démonizálása helytelen, különösen akkor ha tekintetbe vesszük a magyar jogszabályi környezet "vállalkozásbarát" jellegét, és a magyar vállalkozások ismert finanszírozási nehézségeit is.

Az állami vállalatok munkahely-megőrzésben tanúsított - gyakran ésszerűtlen - nagyvonalúságát az adófizetők kötelező hozzájárulásai, és az állam eladósításának a lehetősége biztosítja, ami a versenyszféra vállalatai számára nem járható út.  A magánvállalatok hitelképességét a piaci értékük, és az eredményeik határozzák meg, szemben az állami vállalatokkal ahol az állam vállalja a kezességet.

Kanu101 via Flickr

Egyszer már említettem, hogy mennyire szórakoztat amikor vezető gazdasági oldalak minden jelentéktelen statisztikai adatnak óriási jelentőséget tulajdonítanak, és a recessziós trendek végét próbálják belemagyarázni.

A jó hírek amerikából ezúttal a minimálisan elvárt pozitív hangulatot sem váltották ki a tőzsdéken.

A jó hírnek sem örülnek New Yorkban

Napi Gazdaság

Megint született néhány ezer munkahely a karácsonyi szezonban. Komoly eredmény talán még a télapó jelmezt is megtarthatják a kéthetes munkaviszony után.

Érdekes paradoxon, hogy az Egyesült Államok kormánya a hazai munkahelyek védelmének zászlaja alatt mindent elkövet, hogy megakadályozza az illegális munkavállalók bejutását az országba, a nagyvállalatok viszont korlátozások nélkül szervezhetik ki a munkahelyeket az ország határain túlra. Ráadásul pontosan azokat a ipari termelő munkahelyeket amelyek egykor tisztes megélhetést biztosítottak az amerikai családok millióinak.

Azért nincs minden veszve, remélhetőleg a McDonalds idén is megszervezi a nagy nemzeti állásbörzéjét, ahol a leendő alkalmazottak a pusztakezes harcban is bizonyíthatják rátermettségüket, mielőtt leadják a jelentkezési lapjaikat. Ez fejleszti igazán a versenyszellemet!

Kubában már több mint 50 éve kezdődött Fidel Castro forradalma, és hivatalosan még azóta sem ért véget. Ennek egyszerű oka van, a lakosság többsége számára kézzelfogható eredmények nem születtek, a forradalom végének bejelentése sokakban érthető csalódást keltene. Ezért volt ez a cirkusz?

Fidel Castro amikor fegyvert ragadott nem volt szélsőséges kommunista, Kubát elsősorban a velejéig korrupt amerikai báb Fulgencio Batista uralma, és az USA kizsákmányoló, gyarmati gazdaságpolitkája alól akarta felszabadítani. Az orosz típusú szocializmus akkoriban még nem bizonyította be a működésképtelenségét, megfelelő alternatívának tűnhetett amelynek adoptálása ráadásul a nagy testvér, a Szovjetunió és a keleti blokk támogatásával is együtt járt.

(A szovjet hátország nélkül a kommunista Kuba valószínűleg a fennállásának 10. évfordulóját sem ünnepelhette volna meg.)

Fidel Castro szembehelyezkedett a régió gazdaságpolitikáját meghatározó Egyesült Államokkal aminek a gazdasági, és politikai elszigetelség lett az eredménye.

Az USA a gazdasági blokádon kívül még egyéb, változatos, és morálisan gyakran megkérdőjelezhető módszerekkel próbálkozott annak érdekében, hogy megszabaduljon Castro-tól, destabilizálja az országot, visszaszerezze egykori gyarmatát, és orvosolja az elszenvedett érdeksérelmet.

A kifejtett külföldi politikai és gazdasági nyomás nem törte meg Castro vezért, a kubai nép azonban olyan kompromisszumokkal kénytelen együtt élni a mai napig is mint például az önkényuralom, az egypártrendszer, a cenzúra, és a nyomor. 

Nem tudom, hogy Orbán Viktor komolyan gondolja-e a forradalmát, vagy csak a választóinak szánt porhintésről van szó, az azonban biztos, hogy a régió politikai és gazdasági berendezkedését meghatározó erők egyre félreérthetetlenebbül fejezik ki nemtetszésüket a kormány intézkedéseivel kapcsolatban. Hillary Clinton és Barroso levelei, a nyugati média szalagcímei, a politikusaik, és szakértőik vészjósló nyilatkozatai mind erre utalnak, miközben a HUF árfolyam, az emelkedő kötvényhozamok, a hitelminősítők besorolásai és CDS felár a befektetők aggályait fejezi ki.

A szabadságharc emlegetésén talán elmosolyodunk itthon, de nyugaton úgy látszik egyre komolyabb fenyegetésként, vagy felelőtlenségként értékelik a kormány unortodox törekvéseit.

Nem csodálkoznék ha hamarosan Észak-Koreával, Iránnal, Venezuelával, vagy éppen Kubával említenék egy lapon hazánkat. Ahogy annak idején írtam a jegybanktörvénnyel visszavonhatatlanul kihúzta a gyufát a kormány. Világunk domináns gazdasági rendszerének a szent tehenei a nemzeti bankok, ellenük vonulni eretnek, és meglehetősen vakmerő cselekedet.

Orbán Viktor szándékosan, vagy a tudtán kívül szembeszállt a térségben uralkodó gazdasági és társadalmi eszmerendszerrel, erre a mainstream média, a politikusok és a befektetők reakciója szolgáltatja a kétségbevonhatatlan bizonyítékot. Remélem senki nem veszi komolyan, hogy a demokratikus jogrendszerünk miatt aggódik valaki Brüsszelben vagy Washingtonban.

Még véletlenül sem szeretném egy kalap alá venni a magyar miniszterelnökkel a kubai vezetőt, de úgy gondolom, hogy a kubai példából levonhatunk néhány tanulságot hazánkra vonatkozóan is.

Magyarországnak a kínai próbálkozás ellenére nincs nagy testvére. Ez azt jelenti, hogy az orbáni szabadságharcnak nincs túl sok ideje hátra.

A demokratikus berendezkedés nem kedvez a forradalmaknak, az ország demokratikus intézményrendszere további csorbákat fog elszenvedni.

Esztergom a példája, hogy a kormány a hatalmi pozícióinak megőrzése érdekében képes túlmenni az ésszerűség határain is.

Orbán Viktor elmozdítása érdekében minden lehetséges politikai, és gazdasági eszközt - akár morálisan vitathatóakat is - fel fognak használni azok a csoportok akik a vélt vagy valós érdeksérelmeket elszenvedik. A lakosság jelentős része két tűz közé fog kerülni.

A parlamenti választások még messze vannak, és jelenleg nincs még olyan politikai erő amely előrehozott parlamenti választások során stabil kormányt tudna alakítani a Fidesszel szemben, ezért ennek nincs sok értelme.

Nagyobb esélyt látok arra, hogy politikai és gazdasági nyomásgyakorlással olyan katasztrofális körülményeket próbáljanak meg előidézni amelyek következtében Orbán Viktor és a forradalmi ultrák távozni kényszerülnek. Egy kis ízelítőt már kaptunk is.

Orbán Viktor távozása éppen annyira lesz dicsőséges, mint az operaházi kivonulása, korábban már felvázoltam egyszer az általam elképzelhetőnek tartott lehetőségeket.

Belátja, hogy sarokba szorult és önként lemond, erre nem fogadnék.

Amikor már minden kötél szakad az IMF a mentőcsomag feltételként szabja meg a kormány átalakítását, esetleg egy szakértői kormányt kijelölését, mint Görögországban.

A megélhetési kormánytagok egy palotaforragalom keretein belül elűzik a szabadságharcos keménymagot, ezáltal megőrizhetik a hatalmi pozícióikat az IMF, és az EU helytartóiként.

Én a második variációt tartom a legesélyesebbnek, de Esztergom példája is azt sugallja, hogy véres hatalmi csatározások várhatóak a közeljövőben, és a szabadságharcosok a végsőkig ki fognak tartani. Ebben az esetben azonban fokozódó külföldi nyomással kell számolni. Érdemes még azt is figyelembe venni, hogy sem az Európai Uniónak, sem pedig a befektetőknek nem érdeke egy magyar államcsőd vagy kaotikus állapotok kialakulása. A kiszámíthatatlan gazdaságpolitika felszámolása ebből az okból is egyre sürgetőbb feladata az uniónak, és a befektetőknek.

A külföldi érdekcsoportok és a magyar kormány között kialakult feszültség elsősorban a magyar lakosság életkörülményeire fog negatív hatást gyakorolni. Egy elhúzódó unortodox forradalom ( változatlan felállású, és politikát folytató Fidesz-KDNP kormány regnálása) gazdasági és politikai elszigetelséghez fog vezet, hasonló módon mint Kuba esetében, azzal a különbséggel amit már említettem: az orbáni rendszerváltásnak egyelőre nincs külföldi szövetségese.

Azt még csendben megjegyezném, hogy az elszigetelt Kubában nem túl fényes az életszínvonal, de a térség hasonló adottságokkal rendelkező, a domináns erőknek behódolt közép-amerikai országokban sem örvendhetnek sokkal fényesebb életkörülményeknek az állampolgárok. Ezekre az országokra szoktak általában banánköztársaságokként hivatkozni.

Még szerencse, hogy Magyarországról könnyebb elmenekülni mint Kubából, csónak legalábbis nem kell hozzá.

December közepén az Apokalipszis Decemberben címmel megjelent bejegyzésemben azt állítottam, hogy a kitűzött hiánycélt a kormány képtelen lesz tartani:

"Lehet, hogy bedől a nagy hiánycél mutatvány? A véleményem szerint ez már nem kérdéses, az egyetlen bizonytalanság ezzel kapcsolatban csak az, hogy sikerül-e ezt a tényt valahogy eltüntetni a könyvelésben Brüsszel fürkésző tekintete elől, vagy meg sem próbálják, és december közepén jelentik be."

Tegnap szembesültem a ténnyel, hogy tévedtem, mégis sikerült.

Az előirányzatokat ugyan sikerült túlszárnyalni, a deficit rekordokat döntöget, de a hiánycél úgy néz ki, hogy teljesülni fog.

"Az államháztartás helyi önkormányzatok nélküli 2011. évi pénzforgalmi hiányának alakulása megerősíti azt, hogy az államháztartás 2011. évi kitűzött egyszeri tételek nélküli eredményszemléletű hiánycélja a GDP 2,94 százaléka a várakozásoknak megfelelően várhatóan teljesül - köszönhetően a magánpénztári pénzeknek." - Napi Gazdaság

A deficit 1734.4 milliárd forint volt 2011-ben.

2010-ben 869.2 milliárd volt az államháztartás hiánya ami akkor a GDP 4.2 százalékának felelt meg.

A hiány összege majdnem megduplázódott tavaly óta, a GDP százalékában kifejezve viszont még csökkent is. Talán megháromszorozódott a GDP tavaly óta? 

Nem, a megoldás a magánpénztári pénzekben rejlik. Ezek szerint a lakosság hosszú évek alatt magánpénztárakban felhalmozódó megtakarításait a kormány egyszerűen felvezette a 2011-es államháztartási mérleg bevételi oldalára. Ez így rendben van?

A magánpénztárakból megóvás céljából átcsoportosított összeg egyszeri bevételt jelent a 2011-es évre?

Ha ezen az elven indulunk el akkor mekkora lett volna a hiány a nyugdíjak jelentette extra "bevétel" nélkül?

Mindig vegyes érzelmekkel olvasgattam azokat az időnként felbukkanó elemzéseket amelyek a magyarországi ingatlanok árának a várható növekedését vizionálták. Ezek az "elemzések" gyakorlatilag az országszerte tapasztalható ingatlan árcsökkenés óta megjelennek a különböző médiafelületeken.

Számtalanszor leírták már, hogy ez itt a mélypont, innen már nincs lejjebb, az élet azonban újra, és újra megcáfolta ezeket az állításokat.

Tavaly márciusban maga Matolcsy György teljes miniszteri valójában is megnyilatkozott a kérdésben, aki akkor azt mondta hogy most érdemes ingatlant venni, mert most már csak felfelé mozdulnak az árak.

Matolcsy György ingatlanok vásárlására buzdító kijelentése a blogbejegyzések és hozzászólások tanúsága szerint nem aratott osztatlan elismerést. Az általános reakció általában rövid volt: miből te .......? Ha feltételezzük, hogy azért tett ilyen felelőtlen kijelentéseket, mert nem látja át a gazdasági folyamatok alapvető összefüggéseit, akkor igen komoly bajban vagyunk, mivel Matolcsy az ország gazdaságának a megmentésével megbízott személy. Valószínűleg ő is inkább a vágyainak, mintsem a valóságnak adott hangot.

Az első alkalommal amikor az ingatlanok árának közelgő növekedésével foglalkozó agymenéssel találkoztam zavarba jöttem, meglepett, hogy egy széles körben elismert gazdasági kiadványban hogyan jelenhet meg egy ekkora baromság. A második alkalommal azonban, legyűrve minden ellenérzésemet végigolvastam, és megnéztem, hogy ki volt a cikk szerzője, és világos lett minden. Abban a konkrét esetben a realitással minden kapcsolatot nélkülöző cikket egy hazánkban komoly piaci részesedéssel rendelkező bank lakáslízing részlegének a vezető elemzője követte el. A "vezető elemző" vagy teljesen hülye, ami a betöltött pozíciójával kapcsolatban vethet fel kérdéseket, vagy pedig szándékosan manipulált, ferdített, az ingatlanok árának közelgő növekedésével kapcsolatos cikkével. Elemzésében a inkább a vágyait - ingatlaneladások és ezzel párhuzamosan a lízingszerződések növekvő számát - mint a valóságot jelenítette meg. Ez sajnos egy általános jelenség, a felületes olvasót könnyen megtéveszthetik a szakértők bonyolult összefüggésekkel alátámasztott jóslatai akik szinte mindig valamely ingatlanforgalmazásban, vagy finanszírozásban érdekelt szervezet alkalmazásában állnak.

A szabadpiacon az árak alakulását a fizetőképes kereslet, és a kínálat aránya határozza meg. Elmondhatjuk, hogy Magyarországon igény ugyan lenne az új lakásokra, de a fizetőképes kereslet 2008-óta csökken.

Sajnos nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy zsebből fizessék ki álmaik ingatlanját. Az kereslet, és ezzel párhuzamosan az árak növekedésének elengedhetetlen előfeltétele a lakásfinanszírozási lehetőségekben rejlik. A megfelelő lakásfinanszírozási lehetőségek nélkül a lakosság egy része kiszorul az ingatlanpiacról, ami az árak csökkenését eredményezi.

A különböző előtakarékossági konstrukciók javítottak ugyan a helyzeten, de az eleinte olcsónak tűnő, alacsony kamatozású devizahitelek megszűnése, ellehetetlenülése illetve a forinthitelek magas kamatai jelentős mértékben korlátozzák a lehetőségeket.

Az Index pénteken közölt egy összeállítást a kamatterhek növekedéséről.

Drágulnak a lakáshitelek

Index

A cikkben nem térnek ki arra, hogy az MNB esetleg kénytelen lesz újra alapkamatot emelni ami további hiteldráguláshoz vezethet.

Ilyen körülmények között a forgalom élénkülését, illetve az ingatlanárak emelkedését jósolni súlyos tévedés, vagy szándékosan félrevezető cselekedet. A társadalom széles rétegei számára finanszírozható hitelkonstrukciók hiányában az ingatlanárak növekedése nem fog bekövetkezni.

Talán ezzel kellene kezdeni a növekedési tervét miniszter úr!

Az általános közvélekedés szerint korunk szocialista, illetve kommunista országai közé tartozik Kína, Észak-Korea, és Kuba. Kínával kapcsolatban egyszer már leírtam, hogy véleményem szerint nem tartozik a szocialista kategóriába, ugyanúgy ahogy Észak-Korea, és Kuba sem. Akkor azzal érveltem, hogy azokat az országokat tekinthetjük szocialistának, vagy kommunistának amelyeknek a kormánya a szocializmus, vagy kommunizmus felépítésén munkálkodik. A fent említett három országban a hangzatos jelszavak, és a vörös zászlók ellenére a piacgazdaság építésén fáradoznak (több-kevesebb sikerrel), viszont a vezetésük egyszerűen nem kíván megválni a hatalom gyakorlásának privilégiumától. A kommunizmus bukásának hivatalos beismerése esetlegesen az aktuális vezetés háttérbe szorulását, vagy bukását is magában hordozhatja. Ezért csak reformálnak, miközben a piacgazdaság felé közelítenek óvatos léptekkel, ezzel párhuzamosan azonban egyre távolodnak a hagyományosan baloldali célkitűzésektől.

A kérdést most azonban nem gazdaságpolitikai hanem társadalmi vonatkozás tekintetében szeretném megközelíteni. Mit is takar pontosan ez a két ideológiai irányzat?

A szocializmus (latin socius = 'társ') olyan eszmei áramlatok, politikai ideológiák összessége, melyek először a 19. század folyamán jelentek meg, közös elemük az individualizmusnak, a magánérdek elsődlegességének elvetése, a kollektivizmus, a társadalmi egyenlőség, a szolidaritás előtérbe helyezése. - wikipedia

Karl Marx és Friedrich Engels 1848-as Kommunista kiáltványa óta a kommunizmus kifejezés elsősorban az általuk leírt osztálynélküli társadalmat, illetve az ennek megvalósítására létrejött politikai ideológiát (marxizmus) és mozgalmat jelenti. - wikipedia

A kommunista, és szocialista pártpolitika, és gazdaságpolitika nem önmagáért való, csak az eszköz szerepét tölti be a társadalmi egyenlőség, az osztálynélküli társadalom megvalósítása érdekében. Marx, Engels és társaik tanai szerint a társadalmi egyenlőség előmozdítása volt az egyetemes célkitűzés.

Tekinthetjük-e az imént felsorolt országokat kommunistának a társadalmi egyenlőség szerint? Nem valószínű, de ez viszonyítás, és meghatározás kérdése.

A társadalmi egyenlőséget több szempontból definiálhatjuk. Általában minden állam garantálja a törvény előtti egyenlőséget a polgárai számára, legalábbis papíron. A társadalomban elfoglalt helyet szerintem elsősorban a piszkos anyagiak határozzák meg, a jövedelembeli különbségek.

Ha elvonatkoztatunk a belénk rögzült jelentéssel akkor talán igaznak tekinthetjük, hogy azok az országok sorolhatók a valóban szocialista országok közé ahol kisebbek a jövedelembeli különbségek, kisebb vagy legalábbis csökkenő tendenciát mutat a társadalmi egyenlőtlenség,

A különböző országok lakosságának jövedelembeli különbségeinek kimutatására általában a GINI indexet alkalmazzák. Nem tökéletes, de néhány következtetést le lehet vonni az adatokból.

A GINI index hiányosságai közé tartozik, hogy nem érzékelteti a társadalmi különbségek kialakulásának okait, a lakosság lehetőségeit, és képességeit, a feketegazdaságból származó bevételeket, a korrupciót, illetve, hogy csak az aktuális jövedelmet veszi figyelembe a felhalmozott vagyont csak akkor, ha az aktívan hozzájárul a bevételekhez.

Forrás: Wikipedia

A GINI index adatai alapján a világ abszolút szocialista országa Svédország. A gazdasági egyenlőség szempontjából rendkívül jól szerepelnek még a többi Skandináv országok, valamint Németország, Ausztria, Csehország, Szlovákia, Fehéroroszország, és Magyarország is.

A következő körbe Európán kívül Mongólia, Kazahsztán, Kanada, Ausztrália, és Dél-Korea, és Banglades fért bele.

Észak-Koreáról nincs adat, de valószínűleg nem szerepelne a szocialista táborban, az alacsony keresetűek, és a pártelit jövedelme között óriási a különbség. Kína, és Kuba sem tekinthető a gazdasági egyenlőség tekintetében szocialistának.

A fenti térkép azonban csak a pillanatnyi (2009) állapotokat tükrözi, azt sem árt tudni, hogy egy adott országban csökkenek, vagy éppen növekednek a különbségek. Ha csökken akkor az egyértelműen az egyenlőség felé haladás jele. 

Például Venezuelában, és néhány egyéb dél-amerikai országban a jövedelmi különbségek elég jelentősek, de komoly erőfeszítések történtek az elmúlt években a különbségek enyhítése érdekében.

Ellenkező a helyzet az egykori európai, hagyományos értelemben vett szocialista országokban, például Magyarországon, amelyekben - legalábbis a GINI index adatai szerint - alacsony a jövedelmek közötti különbség, azonban a társadalmi egyenlőtlenség látványos növekedésnek indult az elmúlt években, az alsó, és a felső 10% jövedelmi viszonyainak tekintetében.

Ha figyelembe vesszük az aktuális jövedelembeli különbségeket, és a társadalmi különbségek változásainak irányát is akkor egyértelmű, hogy a szocializmus, tehát a társadalmi egyenlőség elvárásainak a skandináv országok felelnek meg a legjobban a 21. században.

Hatalomátvétellel, forradalommal nem sikerült tartósan a társadalmi egyenlőség irányába mozdulni, a "megvalósult", felülről épített szocializmus nem tudta megoldani a centralizáció természetébe kódolt problémákat amelyekre Albert Einstein is felhívta a figyelmet:

" Mindazonáltal nem szabad elfelejtenünk, hogy a tervgazdaság önmagában még nem szocializmus. A tervgazdaság mint olyan, az egyének teljes rabszolgaságát is magában hordozhatja. A szocializmus megvalósításához feltétlenül szükséges választ találni néhány nagyon súlyos szociálpolitikai kérdésre: a nagymértékű politikai, és gazdasági centralizáció keretein belül hogyan lehet meggátolni, a bürokrácia teljhatalmát és gőgjét? Hogyan lehet az emberi jogokat garantálni, és ezáltal biztosítani a bürokrácia hatalmának demokratikus ellensúlyát?"

Noam Chomsky szerint a szocializmus legnagyobb ellensége Lenin volt.

A skandináv modell a tervgazdaság, és széleskörű államosítás helyett a stabil, versenyképes piacgazdaságra épülő arányos adóbevételek hatékony újraelosztásával biztosítja a társadalmi egyenlőség határozottabb érvényesülését.

Ez a bejegyzés A másik bal címmel jelent meg ezen a blogon, november 11-én.

A utolsó bejegyzésem Albert Einstein egyik írásából közölt részleteket. Ez a fordítás korábban már megjelent itt, de azóta megnőtt a blog látogatottság, és úgy gondoltam, hogy Albert Einstein írása - aki ritkán nyilatkozott politikai kérdésekben - nagyobb figyelemre méltó.

Az 1949-ben megjelent esszében Einstein néhány gondolatot áldozott az akkoriban kibontakozó szocialista gazdasági és társadalmi berendezkedés kényes kérdéseire is. Részben a hozzászólásokra reagálva ezeket egy bejegyzés keretein belül publikáltam, és azt hiszem nem árt ha ezt most is megteszem.

Albert Einstein a szocializmusban rejlő veszélyekről

Néhány nappal ezelőt kitettem egy bejegyzést, amit kb 2 éve fordítottam le. A cikk részleteket tartalmazott Albert Einstein egyik írásából, amelyben a kapitalizmussal kapcsolatos gondolatait jegyezte le. Sem időm, sem energiám nem volt a terjedelmes esszé lefordítására csak azt emeltem ki amit akkor a bejegyzés szempontjánól lényegesnek tartottam. Valaki megjegyezte, hogy Einstein meglátásai stimmelnek, de az alternatíva megbukott. Ez tagadhatatlan, ha a megvalósult szocializmust tartjuk a kapitalizmus egyetlen lehetséges alternatívájának.

Einstein néhány politikai témájú írásából  kiderül, hogy ő személy szerint baloldali beállítottságú volt, de nem volt elvakult, világnézeti meggyőződése nem gátolta abban, hogy felismerje az épülő szocializmusban rejlő veszélyeket:

" Mindazonáltal nem szabad elfelejtenünk, hogy a tervgazdaság önmagában még nem szocializmus. A tervgazdaság mint olyan, az egyének teljes rabszolgaságát is magában hordozhatja. A szocializmus megvalósításához feltétlenül szükséges választ találni néhány nagyon súlyos szociálpolitikai kérdésre: a nagymértékű politikai, és gazdasági centralizáció keretein belül hogyan lehet meggátolni, a bürokrácia teljhatalmát és gőgjét? Hogyan lehet az emberi jogokat garantáni, és ezáltal biztosítani a bürokrácia hatalmának demokratikus ellensúlyát?"

Azóta már tapasztalhattuk, hogy az Einstein szerint problémás kérdésekre a "megvalósult" szocializmus nem talált megfelelő válaszokat. Azt hiszem a vörös arisztokrácia nem is igazán kereste azokat. A történelem már  bebizonyította, hogy Einstein meglátásai helyesek voltak a szocializmusra vonatkozóan, ez viszont csak még vészterhesebbé teszi a kapitalizmussal szemben megfogalmazott kritikáit.  

(Fotó: Being)

A kapitalista társadalom gazdasági anarchiája, abban a formában ahogy ma ismerjük, véleményem szerint, a gonoszság valódi forrása. Láthatjuk magunk előtt a termelők széles közösségét, amelynek tagjai szüntelenül igyekeznek megfosztani egymást a közös munkájuk gyümölcsétől - nem erőszakkal, hanem teljes összhangban a jogilag megalapozott törvényekkel. Ebben a tekintetben fontos, hogy felismerjük, a termelés eszközei, és az egész gyártási kapacitás amely a fogyasztási cikkek, és a termelő eszközök előállításához egyaránt szükséges, legálisan, és nagyrészben magánszemélyek tulajdonában vannak.

Az egyszerűség kedvéért a következő eszmefuttatásban "munkásoknak" fogom nevezni mindazokat akiknek nincs tulajdonrészük a termelési eszközökben - annak ellenére, hogy ez nem teljesen egyezik meg a kifejezés általános használatával.

A termelési eszközök tulajdonosa olyan pozícióban van, hogy megvásárolhatja a munkás munkaerejét. A termelési eszközök használatával a munkás javakat állít elő, amelyek a kapitalista tulajdonát fogják képezni. Lényeges ezzel folyamattal kapcsolatban a munkás által előállított javak és az előállításért kapott fizetés reálértékének aránya. A munkás fizetését nem az előállított javak reálértéke határozza meg, hanem a munkás minimális szükségletei, illetve a kapitalista munkaerőigénye, és a munkahelyekért versengő munkások számának aránya. Fontos megértenünk azt, hogy a munkás fizetését még elméletben sem határozza meg az előállított javak értéke.

A magántőke általában néhány kézben koncentrálódik aminek az oka, részben a kapitalisták közötti verseny, részben pedig az, hogy a technológiai fejlődés, és a növekvő munkamegosztás elősegíti a nagyobb termelési egységek létrejöttét a kisebbek kárára. Ennek a fejlődésnek az eredménye a magántőke oligarchiája, egy olyan óriási hatalom, amit nem lehet eredményesen szabályozni vagy ellenőrizni, még egy demokratikus berendezkedésű társadalomban sem. Ez így van amióta a jogalkotó szervek tagjait a politikai pártok választják, amelyeket finanszírozással és egyéb eszközökkel befolyásolnak a tőkések, akik pusztán gyakorlati okokból éket vágnak a választók és a törvényhozás között. Ennek következtében a képviselők nem védik eredményesen a populáció elnyomott rétegeit. Továbbá a jelenlegi körülmények között a magántőke elkerülhetetlenül közvetve, és közvetlenül kontrolállja az információk fő forrásait (sajtó, rádió, oktatás). Ez rendkívül megnehezíti, sőt a legtöbb esetben lehetetlenné teszi az egyén számára az objektív következtetések levonását, illetve a politikai jogai érvényesítését.

Ez a helyzet egy olyan gazdaságban áll fenn amelynek alapja a magántőke, és ebből kifolyólag két fő alapelv jellemzi: a termelési eszközök magántulajdonban vannak, és a tulajdonosok úgy rendelkeznek velük ahogy jónak látják, a második a "szabad" (egyoldalú, megkötések nélküli, a szabadság a tőkésekre vonatkozik) munkaszerződés. Természetesen ebben az értelemben tisztán kapitalista társadalom nem létezik. Meg kell említeni, hogy a munkások hosszú, és keserves politikai küzdelmek során elérték a "szabad munkaszerződés" valamelyest kedvezőbb változatainak biztosítását bizonyos területeken. De egészében véve napjaink gazdasága nem sokban különbözik a tiszta kapitalizmustól.

A termelés nem a szükség, hanem a profit érdekében folyik. Nincs biztosíték arra, hogy aki dolgozni akar annak állása is lesz, a munkanélküliek serege mindig létezik. A munkás folyamatosan retteg az állása elveszítésétől. Mivel a munkanélküliek, és a rosszul fizetett munkások nem számítanak jövedelmező piacnak, a fogyasztási javak termelése korlátozott, és ez nélkülözést von maga után. A technológiai fejlődés nem a munkakörülményeket javítja, hanem a több munkanélkülit eredményez. A profit elsőrendűsége, és kapitalisták közötti verseny együttesen felelős a tőkefelhalmozás, és hasznosítás instabilitásáért, ami egyre súlyosabb válságokhoz vezet. A korlátlan verseny óriási pazarlást eredményez, és elsorvasztja az egyének szociális érzékenységét.

Az egyének megnyomorítása az én véleményem szerint a kapitalizmus legnagyobb bűne. Az egész oktatási rendszerünk szenved ettől a gonosztól. Az erőltetett versenyszellemet  oltják a tanulóba, aki a vagyonszerzés imádatát sajátítja el, miközben a karrierjére készül.

Albert Einstein 1949

Ezt a bejegyzést még a régi blogomról mentettem, részleteket tartalmaz Albert Einstein a Monthly Review, 1949 májusi számában megjelent Why Socialism című írásából. A teljes szöveg angolul itt található.

A bankbetétek államosításáról szóló rémhírek rendkívül károsak, mivel tovább erősíthetik az egyébként is fokozódó betétkivonási tendenciákat.

A helyzet komolyságát jellemzi, hogy a pletykák miatt egy magas szintű tanácskozásra is sor került a nap folyamán. Könnyen el tudom képzelni, hogy a rémhír szárnyalásának következményeitől való rettegés is közrejátszott abban, hogy a kormány nevében Fellegi ma bedobta a törölközőt.

"A magyarországi bankbetétek befagyasztásáról terjedő rémhírek kapcsán ma délután összeülnek tanácskozni a Nemzetgazdasági Minisztérium, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és a Magyar Bankszövetség képviselői..." - Napi Gazdaság

A tanácskozás eredménye természetesen az, hogy nem kell a bankbetétek befagyasztásától tartanunk. El tudja valaki képzelni, hogy egy ellenkezű tartalmú, a betétek befagyasztását megerősítő, vagy valószínűsítő nyilatkozattal állnak elő a kormány tisztségviselői?

Én nehezen.

Még egy szeptemberi bejegyzésemben utaltam a bankbetétek államosításának lehetőségére Orbán Viktor egyik nyilatkozata alapján, de a közelgő IMF tárgyalások kimeneteléig nehéz biztosat állítani ebben a kérdésben.

Görögországban a betétek külföldre menekítését a szakértői kormány beiktatása és a mentőcsomagok sem tudták megakadályozni.