Egy nemzeti valuta értékét elsősorban nem az adott ország gazdasági ereje, hanem az abba fektetett bizalom határozza meg. Az is általánosan elfogadott megállapítás, hogy a pénzmennyiség növelése - a pénznyomtatás - inflációhoz vezet.
Az Egyesült Államok monetáris politikáját meghatározó jegybenkja a FED, a recesszió ellenszerét a gazdaságélénkítésben vélte megtalálni, amelynek keretein belül dollármilliárdokat nyomtattak, és pumpáltak a gazdaságba. (QE1, QE2)
A pénzmennyiség növekedésének ütemével megegyező arányú inflációnak azonban nyoma sincs, sőt a dollár a világ egyéb valutáival szemben sem könyvelhetett el értékveszteséget.
Az amerikai gazdaságba fektetett bizalom megítélése szubjektív, de ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a jelentősebb devizatartalékokkal rendelkező országok folyamatosan csökkenteni próbálják a tartalékaikban a dollár arányát az egyéb eszközök javára, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a bizalom már nem a régi.
A dollár ereje mindezek ellenében töretlennek látszik, és a válasz az olajban keresendő. Az olaj árának meghatározása, ilettve az olajkereskedelemi tranzakciók lebonyolítása is dollárban történik, és ez az importáló országok részéről egy mesterséges dollárkeresletet generál. Az olajimportáló országok dollárfüggők.
Ezzel a hagyománnyal néhányan már megpróbáltak szakítani. Szaddám Huszein 2000-ben az élelmiszert - olajért program elszámolását dollárról euróra módosította, a "távozása" után 2003-ban az eredeti állapotokat helyreállították. Moamer Kadhafi is a líbiai dínárt, és az aranyat preferálta az olajáért cserébe, Irán pedig 2008 februárjában indította el a saját nemzetközi kereskedelmi platformját (International Oil Bourse), ahol földgáz, kőolaj és kőolajszármazékok kereskedelmét bonyolítják többek között euróban is.
Gondolom sokaknak semmi újat nem mondtam ezzel, de úgy éreztem, hogy tartozom némi magyarázattal a tegnapi bejegyzésemmel kapcsolatban, ahol azt állítottam, hogy az Irán és India közötti aranyüzlet ellenérzést fog kiváltani a Fehér Házban.