Az előző bejegyzésemben a felsőoktatási reformot, azon belül is elsősorban az új diákhitel programot kritizáltam. A problémám ezzel kapcsolatban elsősorban az, hogy a költségvetésben súlyos kiadásként jelentkező állami finanszírozás nem szűnik meg, hanem a kamattámogatások keretein belül egy új formában jelentkezik.
Sokan úgy értelmezték a mondanivalómat, hogy én a teljes állami finanszírozást tartom előnyösnek, ez azonban nem így van. Egy államtól azt gondolom jogosan várhatjuk el, hogy az alapfokú, és középfokú oktatást biztosítsa az állampolgárai számára, a felsőoktatás alanyi joga azonban - különösen az adott gazdasági környezetben - már vitatható.
A kamattámogatásos diákhitelek rendszerét a kényszer szülte. A tandíj kifizetésére igényelt hitelek piaci kamatozás mellett óriási, gyakran visszafizethetetlen adósságá duzzadnának, veszélyeztetve a diplomások anyagi biztonságát, különösen az olyan, társadalmi szempontból fontos területeken mint például az oktatás, és az egészségügy, ahol a nem túl bőkezű állam a domináns munkáltató.
A visszafizethetetlen diákhitelek az Egyesült Államokban is egyre komolyabb problémát okoznak. Az USA diplomásainak kintlévősége mára meghaladja az országban felhalmozódott hitelkártya-adósság összegét.
A University of California diákjai a múlt héten előterjesztettek egy tervet a tandíjfizetés reformjával kapcsolatban. A javaslatuk szerint a diákok a tandíjat csak az elhelyezkedésük után kezdenék el fizetni, a jövedelmükből 5%-ot utalnának 20 éven keresztül az oktatási intézménynek.
Egy hasonló rendszer előnye hazánkban elsősorban abban jelentkezne, hogy a hitelekkel kapcsolatos jelentős kamatköltségek nem terhelnék sem a diákot, sem pedig az államot, de ezen kívül egyéb járulékos előnyök is származhatnának a radikális reformból.
Az oktatási intézményeknek érdekében állna az élet, és piacképes munkaerő képzése, mivel a saját bevételeik forognának kockán. Az úgynevezett "kamuszakok" hallgatói létszámát a saját érdekükben korlátoznák, egészen addig amíg a szakemberhiány, és az abból fakadó várható jövedelemnövekedés újra piacképessé nem teszi a képzést, vagy pedig egyszerűen kihalnának.
A kamattámogatásos rendszerrel ellentétben lehetővé válna az állami szerepvállalás folyamatos csökkentése a felsőoktatás finanszírozásából, az oktatási intézmények fokozatosan önállósodhatnának, miközben a felsőoktatás is növekvő mértékben alkalmazkodna a munkaerőpiaci igényekhez. A piac által nem realizált hiányszakmák támogatására pedig az ösztöndíjak keretein belül még maradna lehetőség.
A közalkalmazásba került diplomás esetében az államnak lehetősége lenne csökkenteni, illetve átvállalni az egyetemeknek utalt oktatási díjat az alkalmazotti jogviszony időtartamáig.
A kaliforniai diákok javaslatának a megvalósíthatatlansága a politikai akaraton kívül sajnos éppen a legfőbb előnyében, a pénzintézetek bevételét biztosító kamatköltségek kiküszöbölésében rejlik.
A diákhitelezés túl jó üzlet.
