A Tárki szerint borulátó a magyar.

A Tárki szerdai közleményéből kiderül, hogy a megkérdezettek 16 százaléka közepesnek ítélte saját és az ország gazdasági helyzetét, miközben alig akad olyan - száz magyarból csupán egy - aki elégedett lenne mind a saját, mind pedig az ország helyzetével. - Százból egy magyar elégedett a saját és az ország helyzetével - Portfolio

A százezer optimista országa lettünk.

A Tárki kutatása önmagáért beszél, megjegyzést csak azokkal kapcsolatban szeretnék tenni akik a saját, illetve az ország kilátásait pozitívan ítélik meg. A magyar gazdaság szerves, elválaszthatatlan részét képezi az európai, illetve a globális gazdaságnak. Az a feltételezés például, hogy a válság lefékez az ország határainál már a kijelentés másodpercében óriási tájekozatlanságra, szimpla vagy baromságra utal.

Elég egy pillantást vetni az általános világgazdasági állapotokra - és ha elfogadjuk, hogy a magyar gazdasági folyamatok nem függetlenek a világgazdasági eseményektől - akkor nagyjából felvázolható az irány. A magyar kormány jóval kisebb befolyást képes gyakorolni ezekre a folyamatokra mint azt ők, és sokan mások gondolják, a jobbik esetben lépést tarthatnak a változásokkal a rosszabbikban még ronthatnak is a dolgokon. Azt feltételezni, hogy a globális recesszió közepette a magyar gazdaság főnixmadárként képes felemelkedni a válság örvényéből minimum mosolyra fakasztó. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy ugyanazok a politikai-gazdasági érdekcsoportok a globális konjunktúra időszakában sem voltak képesek átütő sikereket elérni.

Hasonlóan nevetséges feltételezni, hogy az egyén kivonhatja magát az országban uralkodó gazdasági helyzet hatásai alól. Természetesen a vagyon növelésére van lehetőség azonban a válság és a kormány arra adott válaszai közvetetten is rányomhatják a bélyegüket az állampolgárok életminőségére. Például elképzelhető, hogy a Tárki kutatása során a megkérdezettek között volt olyan jól menő vállalkozó aki a játékautomaták üzemeltetéséből élt, és a saját helyzetét egy héttel ezelőtt még pozitívan ítélte meg.

Az állami kiadások csökkenése, a bevételnövelés kényszere, és az egyéb recessziós tünetek automatikusan magukban hordozzák az infrastruktúra és a közszolgáltatások leépülését, a bűnözés, a munkanélküliség, és az adók növekedését, az emberi jogok és kapcsolatok sérülését, az ingatlanárak zuhanását, a szakemberek távozását, és még sorolhatnám estig. Az életminőség általános romlásának hatásait csak egy egyre szűkülő kör, egyre komolyabb anyagi áldozatok árán képes csak tompítani, teljes mértékben kivonni magát alóla azonban senki nem tudja.