Az erőltetett iparosítás kifejezéssel általában a tanulmányaim során, illetve a 20. század történelmével kapcsolatos könyvekben, írásokban, és dokumentumfilmekben találkoztam. Az erőltetett iparosítás fogalma - magyar vonatkozásban - a Kádár és a Rákosi korszak gazdaságpolitikájával forrt össze, és a rendszerváltás után általában bírálat tárgyát képezte.
A kritikusok érvei között előkelő helyen szerepelt az a feltételezés, hogy hazánk rendkívül jó mezőgazdasági adottságokkal rendelkezik, és a hangsúlyt sokkal inkább erre a területre kellett volna helyezni az ésszerűtlen iparosítás helyett. Ebben a bejegyzésben nem szeretnék állást foglalni ebben a kérdésben, de az kétségtelen, hogy egy ország hosszútávú gazdaságpolitikai céljainak meghatározása során ajánlatos figyelembe venni a térség adottságait és lehetőségeit is.
Úgy tűnik, hogy a kormány nem tanult a szocialista leckéből a gazdaságpolitikai elképzeléseik között a főszerepet az autógyárak, és az egyéb külföldi érdekeltségű ipari fogyasztási cikkeket előállító cégek Magyarországra csalogatásának szánják. (Lásd Matolcsy növekedési tervét) . Kétségtelen, hogy a nemzetgazdasági, és foglalkoztatási szempontból fontos az AUDI, a Suzuki, a Samsung, és a többiek, és maga az ötlet sem lett volna rossz, mondjuk 15 évvel ezelőtt. A magyar Mercedest is sikertörténetnek tekinthetjük - egyelőre - azonban a véleményem szerint a közép-európai termelő centrum elképzelés figyelmen kívül hagyja korunk világgazdasági változásait. Nem is beszélve arról, hogy versenyképesség tekintetében vannak akiknek komolyabb eredményeket sikerült felmutatniuk. A másik kérdés, hogy vajon milyen jövőt tartogathat a tartós fogyasztási cikkek termelésére történő berendezkedés egy olyan időszakban amikor az európai léptékű megszorító intézkedések, és a növekvő munkanélküliség minden bizonnyal negatív hatással lesz a gazdasági növekedésre és a fogyasztásra egyaránt? Például a választások kimenetelétől függetlenül az már biztosan kijelenthető, hogy Görögországban jelentősen csökkenni fog az újautó eladások száma, és ez a tendencia minden bizonnyal egész Európa tekintetében jellemző lesz a közeljövőben.
Természetesen Európán kívül is van élet, ott van például Kína, ahol már ma több autót adnak el mint az Egyesült Államokban, Kínával azonban az a helyzet, az autóeladások jelentős részét egyre nagyobb arányban a helyben tákolt járművek teszik ki. Ma talán még megmosogjuk a kínai autóipar termékeit, azonban fejlődés üteme már egyáltalán nem nevetséges, a feltörekvő piacokon a konkurrenciának komolyan számolnia kell a kínai autókkal.
Amellet, hogy a kormány az iparosítás elkötelezettje a magyar mezőgazdasági potenciált - ha hihetünk Ángyán József jelentéseinek - meglehetősen hanyagul kezeli. Olyan vállalkozásokat részesítenek előnyben amelyeknek az üzleti modellje elsősorban az uniós támogatásokra, és a földvásárlási moratórium végét követő értéknövekedésre épül.
Elképzelhető, hogy a recesszió csak átmeneti lesz, és a fogyasztás majd hamarosan beindul, azt azonban hiba lenne elfelejteni, hogy az elmúlt időszak fogyasztása - még a legfejlettebb államokban is - szinte kizárólag hitelből volt fenntartható, az államok, és a háztartások adósságának folyamatos növekedése mellett. Ennek úgy tűnik, hogy most egy időre biztosan vége. Az ipari fogyasztási cikkek iránti kereslet jövője minimum bizonytalan, az élelmiszerek iránti kereslet azonban biztosan nem fog csökkenni, már csak a föld népességének rohamos emelkedése miatt sem.
Nem azt szeretném mondani, hogy a külföldi tulajdonú gyárakat fell kell gyújtani, és elűzni a tulajdonosaikat mindössze annyit, hogy az ipari fogyasztási termelésre épülő egyoldalú gazdaságpolitika semmivel sem jobb mint a Rákosi és Kádár nevével fémjelzett erőltetett iparosítás.
