A BKV lehetséges csődjéről felröppent első híresztelések után írtam egy bejegyzést, amelyben nem a konkrét gazdasági okokkal, hanem az ügy kulcsfiguráinak - BKV vezérek, kormány megbízottak - hozzáállásával foglalkoztam. A BKV problémáit az amerikai ingatlanpiaci buborékhoz hasonlítottam, ami elismerem nem egy teljesen egyértelmű párhuzam, de a főszereplők mentalitása sok tekintetben egyezést mutat, legalábbis az én véleményem szerint. Mielőtt annak bejegyzésnek nekiláttam nem voltam teljesen biztos abban, hogy van-e egyáltalán értelme egy ilyen, meglehetősen egyedi szemléletnek.
Néhány nappal ezelőtt a kezembe került John Kenneth Galbraith könyvének angol nyelvű kiadása a The Culture of Contentment. Nem tudom, hogy megjelent-e magyarul, mindenesetre én úgy fordítanám le a könyv címét, hogy az elégedettség kultúrája.
Nagy meglepétesemre Galbraith professzor a nagy befolyással rendelkező döntéshozók mentalitásának tekintetében hasonlóan nyugtalanító következtetéseket vont le.
A könyv hátoldalán levő rövid összefoglalóban ez olvasható:
"Amikor a rövidtávú érdekek forognak kockán, az elégedettek kasztja ellenáll a változásnak. Amikor fájdalmas döntések meghozatalára van szükség, az elégedettségnek katasztrófális következményei lehetnek...."
(A professzor az elégedettek kasztjaként azokra hivatkozik akik az adott társadalmi, gazdasági, vagy esetünkben a vállalati struktúra legfőbb haszonélvezői, kedvezményezettjei.)
John Kenneth Galbraith természetesen nem a Budapesti Közlekedési Vállalat, és a legutolsó amerikai ingatlanbuborék példájával illusztrálta mondanivalóját, de a lényeg ugyanaz. A vezető pozícióban lévő személyek a rövidtávú érdekeiket akkor is védelmezik, ha az szemben áll akár saját hosszútávú érdekeikkel is. Talán hatalmi rövidlátásként lehetne definiálni ezt a furcsa viselkedészavart.
J.K. Galbraith a római birodalom bukását, és a francia XV - XVI Lajosok uralkodásának alkonyát hozza fel példaként. Mindkét esetben egyértelmű jelei mutatkoztak a fenntarthatatlanságnak, az uralkodó osztály azonban a teljes mértékben ellenált a legenyhébb reformoknak is, nem voltak hajlandóak felfogni a változások szükségszerűségét. Megemlíti még F.D. Roosevelt New Deal-jét is, amelyet az akkori amerikai kapitalista arisztokrácia minden lehetséges eszközzel megpróbált akadályozni, annak ellenére, hogy a kapitalizmus túlélését, és éppen az ő gazdasági hatalmuk folytonosságát biztosította.
A példák sorába szerintem remekül beleillenek -többek között - a magyar állami vállalatok is. A vállalatok vezetői a saját rövidtávű érdekeiket tartják szem előtt a vállalat jövőjére való tekintet nélkül, és ehhez a tevékenységhez hathatós kormányzati támogatást is kapnak amelyről egy nagy adag jóindulattal talán feltételezhetjük, hogy kizárólag a tétlenségben nyilvánul meg.
Kitűnően illusztrálja a jelenséget a Malév csődje, illetve a legújabb BKV mentőcsomag is, amelyet a vezetők nagyvonalúan a saját jutalmazásukra fordítottak.
(A BKV esetében az utazóközönség is a haszonélvezők táborába tatozik, azonban nincsenek döntési helyzetben.)
Első pillantásra talán nem nyilvánvaló, hogy hol jelentkeznek majd az elégedettek érdekeit érintő következmények. A tétlenkedő politikai elit választási eredményeire közvetlen hatást gyakorolhatnak a közcélú vállalatok körüli problémák. Az önjutalmazással foglalatoskodó vállalatvezéreknek akár egy intő jel is lehetne a Malév csődje. A saját, jól fizető pozícióikat is kockáztatják. A hűséges pártkatonáknak mindig lesz hely egy állami vállalatnál, vagy alapítványnál, azonban a lehetséges munkahelyek száma csökken, egyre jobb kapcsolatokra, alakoskodási, helyezkedési és seggnyalási ismeretekre lesz szükség. A Malév-val együtt például megszűnt néhány igazgatótanácsi szék, és "felelős" beosztás is, nem is beszélve a haveri, vagy rokoni szálakra alapozott beszállítói szerződésekről.
A parazitáknak nem ártana vigyázni egy kicsit, mert a mohóságba könnyen beledögölhet a gazdaszervezet is.
Greed by burstingwithcolors via Flickr
