A trafikosok kormánya - nem túl nagy meglepetést okozva - megszavazta az elkötelezett jobboldali dohányforgalmazók profitját garantáló 6%-os árrésnövelést.
Kedves Politikai Ateista!
Én tavaly augusztusban szoktam le, mert nem akartam télen hóban-fagyban az utcán dohányozni. Valamint nem akartam megvárni, hogy anyagi vagy egyéb okok miatt kénytelen legyek nem dohányozni. Tudtam, ha nem szabad választásomból hagyom abba, kényszernek fogom érezni a leszokást, és akkor nem fog menni. Sokat segített Alan Carr hangoskönyve, amit egy barátomtól kaptam, akinek korábban sikerült ezzel leszoknia.
Hosszú ideig talonban hevert a hangoskönyv, tiltakoztam magamban a meghallgatása ellen. Aztán kíváncsiságból mégis elővettem, és megtetszett. Mert nem erőből akart leszoktatni, hanem olyan oldaláról mutatta meg a dohányzást, hogy magadtól is szívesen hagyod abba, és nem, nem a burjánzó rákos, ráncos bőrű, impotens, gyerekmérgező, bűntudatkeltő, ijesztgető módon. Talált egy érvet, ami nálam működött.
Persze addigra már egyre kevesebbet dohányoztam egy ideje, zavart, hogy dohányzom, és legfőképpen zavart a kiszolgáltatottság érzése, hogy mindig kellett, hogy legyen nálam cigaretta, a para, hogy hol veszel újat, ha elfogy, a bűntudat, hogy milyen drága.
Nem akartam meghízni sem, ezért amikor döntöttem, hogy belevágok, és abbahagyom, elkezdtem futni, és figyeltem, mennyit eszem. Nyár volt, elvonultam vidékre három hétre, hogy senki ne legyen mellettem, aki dohányzik, ne legyen társasági csábítás. Volt egy határidős munkám, amibe belefeledkezhettem, mindennap futottam, sétáltam, úsztam, ha tehettem.
A könyv azt mondta, az elvonási tünetek három hét után elmúlnak. Számoltam a napokat, nyolc után már meg-megfeledkeztem a számolásról. Aztán a heteket tartottam számon, hogy mennyi ideje nem gyújtottam rá. Aztán hónapokat. Az elvonási tünetekről: nem volt nagyon durva, viszont jelentkezett egy látszólag ok nélküli érzéketlenség a jobb lábamon, térdtől lefelé. Ijesztő volt, de betudtam megvonási tünetnek, és sok sok B-vitamint szedtem az idegi működés támogatására. Elmúlt két hét múlva, azóta sem volt hasonló.
Amikor "visszatértem az életbe", a nehézségeket az jelentette, hogy végig kellett élni immár cigaretta nélkül azokat a helyzeteket, amik addig elképzelhetetlenek voltak nélküle. Az első alkalmak után nem jelentett nagy problémát. Örültem, hogy én már nem gyújtok rá, és sajnáltam a "foglyokat". Szerencsémre a baráti társaságból egyre többen nem dohányoznak, azért ez könnyítést jelentett.
Most már meg tudom tenni, hogy társaságban, esti sörözgetéskor a dohányosokkal elszívok egy-két szál cigarettát, és nem kívánom másnap, hogy rágyújtsak. Ha ennél több sikeredne, másnap rosszul vagyok tőle. A reggeli kávénál sem jut soha eszembe. Már nem vagyok dohányos. Az a néhány szál, amit alkalmanként elszívok (és élvezek), utána emlékeztet arra, mennyivel nehezebb levegőt venni, lépcsőn fölmenni, futni, úszni dohányosként.
Boldog vagyok, hogy a trafikügyet is immár kívülállóként szemlélhetem, és elkerülöm a dilemmát, hogy bojkottálnám a pofátlanságot, de mégis odahúz a kényszer.
Nem akartam ilyen hosszú opuszt írni, csak ajánlani a könyvet, de olyan jól esett elmesélni :).
Üdv,
Virág
Ha Te is szeretnéd megosztani a leszokásod történetét, illetve a dohányzással kapcsolatos egyéb tapasztalataid, amelyek esetleg segíthetnek motiválni másokat a füstmentesítésben, akkor az emailt ide küldheted: nemzetibago@gmail.com.
