Görögország, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Írország. Jellemzően ezeknek az államoknak a neve bukkan fel a médiában ha Európa válsága kerül szóba. Romló életszínvonal, növekvő munkanélküliség, csökkenő GDP, ingatag lábakon álló pénzügyi szektor, menekülő betétesek, bankmentőcsomagok, megszorítások, és a kifizethetetlen államadósságok váltogatják egymást a címoldalakon.
Sokkal kevesebbet hallunk Izlandról, talán már meg is feledkeztünk a 21. század nagy gazdasági válságának első európai áldozatáról. Miközben az euróövezet perifériárájól napról-napra aggasztóbb adatok érkeznek, Izland már csendben kifelé mászik a gödörből. A gazdasági növekedés 2011-ben meghaladta a 2.5%-ot, 2012-re 3% -os GDP növekedést várnak az OECD közgaszdászai, a munkanélküliség nem éri el a 6%-ot, a Fitch pedig még februárban felminősítette Izland hosszútávú adósságát.
Izland problémáit - Görögországgal ellentétben - nem a magas államadósság okozta, hanem a bankjai. A 2000-ben privatizált és szigorú szabályozások alól felszabadított bankok (Glitnir, Landsbanki, Kaupthing) étvágya fokozatosan nőtt, kihasználták a magas jegybanki alapkamatok, ás az olcsó devizahitelek adta lehetőségeket. Az izlandi csoda megszületett, a halászok eladták a bárkáikat és bevektetési bankároknak szegődtek, a parányi szigetország rövid időn belül a világ egyik pénzügyi hatalmasságává nőtte ki magát.
Amikor a kártyavárat megingatta a válság szele, az izlandi bankok képtelenek voltak újrafinanszírozni az adósságaikat, amely akkor már az ország bruttó hazai össztermékének a hatszorosára rúgott. Az izlandi válságkezelés itt kezdett eltérni az európai és amerikai modelltől. 2008 és 2011 között az Európai Bizottság 4500 milliárd euró, az uniós GDP 37 százalékának megfelelő állami támogatást hagyott jóvá a bankok javára. Ezzel ellentétben Izland kormánya nem az állampolgáraival fizettette meg a pénzintézetek kapzsiságát, az összeomlás szélére került bankokat nem mentegették, az adósságaikat nem államosították, hanem csődgondnokság alá helyezték őket. Az izlandi lakosság megtakarításaira az állam garanciát vállalt, azonban a nemzetközi befektetők irányába megtagadták a kötelezettségeik teljesítését, ami a természetesen diplomáciai súrlódásokhoz vezetett, de bevállalták.
A kormánynak azonban egy belső problémával is szembe kellett néznie, ami sokaknak hazánkban is ismerős lehet. A bankokon kívül a lakosság is nagyarányú devizahitel-állománnyal rendelkezett, és ez komoly problémát okozott az izlandi korona értékvesztése miatt. A részben a kormány irányítása alatt álló bankok 1.6 millió dollár összegű lakossági hiteltartozást engedtek el 2009 óta, és a lakáshitelek esetében a tartozást az ingatlan értékének 110 százalékában maximálták. A legfelsőbb bíróság 2010 júniusában illegálisnak mondta ki a devizában nyilvántartott hiteleket, így a háztartásoknak nem kell a továbbiakban állnia az izlandi korona értékvesztéséből eredő többletköltségeket. Így is lehet.
Az izlandi válságkezelési modellel ritkán példálóznak az európai politikusok, akik még mindig a pénzintézeteknek szánt mentőcsomagok folyósításában látják a kiutat. A stratégián nem is kívánnak változtatni a közeljövőben, célul tűzték ki az ESM megalapítását, ami gyakorlatilag egy nyílt végű, az unió tagországainak törvényhozása felett álló mega-bankmentő intézmény lesz. Addig is izgatottan várom, hogy megismerkedhessünk végre a spanyol bankrendszer által ma benyújtandó számlával, ami még közel sem fogja a végösszeget tartalmazni, csak egy kis bemelegítés lesz.
