sorok között

Egy füstös dzsigoló

2013. május 27. - Politikai Ateista

Egy újabb olvasói levél ami a ne mérgelődj, inkább szokj le felhívásra érkezett:

Sokakhoz hasonlóan jómagam is szeretnék névtelen maradni. A
történetemet azért osztom meg ilyen módon, mert jól emlékszem arra az
időre: amikor még én is cigarettával működtem, szívesen olvasgattam
azok leszokási kísérleteiről és sikereiről, akik már fűrészelgették a
rabláncot.
Negyvenöt évig dohányoztam. Jó volt. Olyan meghitt viszonyban voltam a
cigivel, mint a leghűségesebb társsal. Bajban, örömben, izgalmas
helyzetben, megkönnyebbülésben, fájdalomban - mindig, mindig ott volt
nekem.
Évekkel ezelőtt, amikor munkából hazafelé tartva egy telep nyitva
felejtett kapuján kirontott egy őrkutya, és úgy megszaggatta a lábam,
hogy tíz perc múlva robogott velem a mentő a baleseti sebészetre,
mielőtt betoltak a hordággyal a kórház kapuján, megkértem a
mentősöket, hadd szívjak el egy cigit. Beleegyeztek. Akkor
határozottan úgy éreztem, hogy ez a cigi segített át az éjszakán. A
következők pedig, a kórház zugaiban lopva elszívottak, a műtétek
sorozatán.
Más cigik akkor vigasztaltak, amikor a gyerekeim miatt idegeskedtem,
megint más bagók a férjem szenvedéssel teli, utolsó hónapjait és
halálát segítettek nekem átvészelni.
Gondoltam akkoriban.
Amikor, nagy ritkán, olyan boldog voltam, hogy majd kiugrott a szívem,
a cigarettáért nyúltam: megnyugtatott.. Ha sírtam, megvigasztalt.
Amikor úgy éreztem, hogy küzdjenek csak mások az ilyen függés ellen,
nincs ebben semmi rossz, mi már sosem válunk egymástól, benyújtotta a
számlát.
Egy reggel, amikor ébredés után letüdőztem az első slukkot, ahogyan
máskor is mindig, elzsibbadtam. Mintha megbénultam volna. Nem mozdult
a nyelvem. A két lábam két, ólomba mártott oszlop.
Ez agyi érkatasztrófa  - villant át rajtam - most mindjárt meghalok.
Vagy tehetetlen, béna zöldség leszek, ami még rosszabb. Istenem, mit
kezdenek majd velem a gyerekeim?
Jó fél óráig tartott, mire elmúlt ez a félelmetes állapot, de ez elég
is volt ahhoz, hogy azóta - nyolc hónapja - ne gyújtsak rá.
Eleinte a félelem tartott vissza: soha többé nem akarom azt átélni,
amit azon a reggelen.
De a cigi nagyon hiányzott. Mintha a társamat veszítettem volna el.
Egy régi ismerősöm, aki ugyancsak több évtizednyi dohányzás után
akkoriban épp a tüdőrákból jött kifelé, ugyanerről számolt be: neki is
a "társ" hiányzott nagyon.
De milyen társ az, aki megöl?! Ráadásul mennyit fizettünk mi az eltelt
évtizedek alatt a saját bérgyilkosunknak a saját halálunkért...
Már csak néha hiányzik. De én többé nem fogok rágyújtani.
Ha életem első cigarettájánál tudtam volna, amit ma tudok, dehogy
gyújtottam volna rá. Nem társ volt ez. Csak egy dzsigoló.

 

Ha Te is szeretnéd megosztani a leszokásod történetét, illetve a dohányzással kapcsolatos egyéb tapasztalataid, amelyek esetleg segíthetnek motiválni másokat a füstmentesítésben, akkor az emailt ide küldheted: nemzetibago@gmail.com.

A bejegyzés trackback címe:

https://sorkoz.blog.hu/api/trackback/id/tr365319151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.